Lövész szakkör

Lövész szakkör

Az iskolai honvédelmi szakkört megörököltem, távozásom után pedig örökül hagytam. Rám bízták, csináltam. Nem foglalkoztam az ideológiai háttérrel. Mióta eltörölték hazánkban a sorkatonaságot, mióta elítélték a rendbontókat oszlató rendvédelmiseket, szinte csak áldozatként lehet arra gondolni, akinek fegyvert adnak a kezébe. Hát még ha gyerek! Pedig amíg háborúk lesznek, addig az emberek fegyverrel készülnek fel rá. Ha finnyásak az ölést illetően, rábízzák annak oktatását az államra. Messze esik a tizenévesek lövész szakköre és a vásári céllövölde a harci cselekménytől, mégis felidézem: az emberek kétféleképpen reagálnak a legfontosabb erkölcsi kérdésre. Az egyik úgy véli, hogy pusztuljon az, aki engem ölne! Széplelkek így mondanák: vesszen, aki szeretteimre, véreimre, hazámra támad! Minden hazafiság mélyén háború rejlik. Más vélemény szerint annál nagyobb tragédia, mint hogy engem megölnek, csak az lehet, ha én ölném meg a másik embert. Nekem ez tetszik. De ha puskagolyó süvít a fülem mellett, torkolattűz lángol velem szemben, ha látom, hogy orosz/magyar/bergengóc katona erőszakolja a lányom, bizisten minden etikát elfelejtek. Si vis pacem, para bellum.

Rendelkezésre állt egy terem az iskola pincéjében, talán alagsorában, vasszekrényben légfegyverek, lőlapok. Kerültek a történelem szaktanterembe is szocialista hazafiság elmélyítését szolgáló füzetek, a Magyar Honvédelmi Szövetségtől kapott oktató anyagok. Onnan jöhetett a skálázott tájoló, amellyel térképen távolságot is lehetett mérni. Szó, ami szó, bemutatására egykori alakulatom katonáit kértem meg, feltételezve, hogy leszerelésem óta már ott is gyakorolták e fontos eszköz használatát. Szakkörünket a rádió felderítő zászlóalj KISZ-tevékenységként támogatta.

Mint minden tanár, magam is gyarapítottam a szemléltető eszközöket. Ez a géplakatos, a női fodrász vagy a sztárfocista munkahelyén képtelenség, de mi legalább annyival kevesebbet kerestünk. A szakköri foglalkozásra – vagy a fényképezésre? – bevittem egy gyönyörű csehszlovák történelmi-hadtörténeti atlaszt! Nekünk, magyaroknak akkor olyan még nem volt. Megvásárlása olyannyira nagyberuházásnak számított, hogy egy-két évvel később életszínvonalunk nem éppen pozitív irányú változását ennek a csodának az eladásával ellensúlyoztam. Szintén atlasz-mániás atyai barátom vette meg, felajánlva a visszavásárlási lehetőséget. Ugyanúgy a Madách téri Csehszlovák Kultúrában, de már iskolai pénzből szereztem be Szlovákia domború térképét, hogy a történelem szaktanteremben a fölé helyezett üveglapra applikáljam az 1919-es északi hadjáratot.

A honvédségen kívül patronált bennünket Soroksár egyik nagyüzeme, talán az öntöde, talán a textil, de pontosan még az ezt megszemélyesítő elvtárs nevére sem emlékszem. Fontos elvtárs volt számunkra: ő hozta nekünk modern fegyvereket, a lőszert, versenyeink mellé oklevelet és jutalomkönyvet, no meg forró elvtársi kézfogást. Kölcsönösen jó pontot szereztünk egymásnak a szocialista hazafiságra nevelés terén. Frontján. Ez így ment, frontosan, ahogy mondom.

A fiúk és lányok legtöbbjének légpuska iránti érdeklődését kihasználva működött a szakkör, de mellette általános jelleggel folyt a lövészet is. Minden egyes, a korhatárnak megfelelő gyerek évente kétszer – vagy négyszer? – lőhetett. Eredményeiket egy nagy francia kockás füzetbe jegyeztem. Ez volt a forrása (az adatbázis szót én biztosan nem használtam) a kerületi lövészversenyeken sorozatosan elért kiváló eredményeinknek! Hiszen pár perc alatt kiválaszthattam a huzamosabb ideje jól teljesítő lövészeket, akiket a tehetségük mellett a hazai lőtermi eredmények is kellően nyugodttá, magabiztossá tettek a versenyeken. Okítottam, segítettem gyakoroltattam őket, de alighanem lövész-edzői ténykedésem volt győzelmeinkben a legelhanyagolhatóbb tényező.

Nemcsak az adminisztrációt végeztem rigorózusan, hanem betartottam a légfegyver-lövészet szabályait is. Ellentmondást nem tűrő vezényszavakra zajlott a gyakorlás. Egy félreforduló félrelépésért akkorát rikkantottam, hogy Mestyanek Pisti ijedtében leverte az asztalról a percekkel korábban kollegiális névnapon kapott kerámia tálkát. Másnak csontja nem tört, bántódása nem esett. Mégis, a balesetvédelmet erősítendő adtam át Pálos Csabának a fél óraszámot, s még mielőtt a lőállások kialakításával végzett volna, ő is rendezett lövészetet. A nálam kizárt, könnyed, hangulatos bulit baleset szakította meg: az egyik légfegyver cső alatti felhúzó karja rácsattant Purczeld Bori ujjaira.

Az effajta népszerűségre nem voltam féltékeny. Annál ingerültebben reagáltam, amikor a Lámpuska* gyár sportegyesületének edzője próbálta lenyúlni a versenyzőimet. Mikor felfigyeltem bizalmas duruzsolására, már meg is beszélte két-három gyerekkel, hogy leigazoltatja őket a FÉG-be. Iskolai hozzájárulás nélkül ezt nem lett volna szabad megkísérelnie. Így aztán a Fegyver és Gázkészüléket Gyára csak a testemen és az igazgatónkon keresztül szedhette össze a kerület legjobb tizenéves utánpótlás lövészeit.

Az érmek közül egy bronzszínű ragyog a szívemben napjainkig. Tanévzárón történt, mikor is a szelíd, jóindulatú Rácz Sanyit, Joli öcsét szólították az emelvényhez, az egész iskola és fél Soroksár színe elé. Miután Vera az ő nyakába akasztotta a nemzeti színű szalagon fénylő érmet, az ő alsós tanítónője, Móricz Attiláné a tizennégy éves hatodikos gyerek után engem ölelt meg érte:

– Annyiszor szerettem volna ennek a gyereknek jó jegyet, vagy valamilyen oklevelet adni! Magának sikerült Laci! Köszönöm! –

* Hajnali villamoson a kalauz 1954-ben: - Készüljenek a leszálláshoz, a Fegyvergyár következik! - Mivel a végállomáson két rosszarcú ballonkabátos figyelmezteti az éberségre, visszafelé:
– Lámpagyár, elvtársak, a Lámpagyár következik! – Az utasok felröhögnek, hogy Te se hülyülsz meg, komám! Így aztán a következő fordulóban:
- Lámpuska gyár! Leszállás! Recsegjenek azok a trepnik! -