- Az utasok feléjük fordultak, az ötvenes évek filmjei nyomán a német szó az ugató nácikat idézi.
- Az utasok feléjük fordultak, az ötvenes évek filmjei nyomán a német szó az ugató nácikat idézi.
Andreï Makine német mondata a Ki szereti a cárnőt? című könyvében épp úgy megütötte a fülem, mint a szentpétervári hajó utasaiét. A Szovjetunióban született szerző franciasága európai vonzalmainkkal kapcsol magához, azonban ugyanazokat a filmeket néztük annak idején a béketáborban, mint maga az író és hősei. A német beszéd ezekben a filmekben mindig agresszív, végtelenül ellenszenves, sátáni figurákhoz kapcsolódott, melyekhez képest a felnőttek ostrom alatti elsajátított orosz szókincse majdnem familiáris közelségbe hozta a zabráló ruszkikat: Csaszi, jaffajimaty, szicsasz, davaj... Hiszen ők voltak a filmek, könyvek, tankönyvek pozitív hősei, míg a tananyagból is száműzött Goethe nyelvén megszólalók a gonoszok.
Egy, a zsinagógában végzett idegenvezetésemet követően - miközben a csoportom Klein Marci bácsitól kétszer annyit ér, mint az ára képeslapokat vásárolt, megszólított egy ismeretlen úr. Ennek előtte periférikusan észleltem csupán, hogy valaki vendégeimhez csatlakozott. Elő szokott fordulni ilyesmi, az is, hogy az élményt megköszönik. A szavaimat megkönnyezett, szeretteit egész életében gyászoló férfi elmondta, hogy megrendítő volt számára, amit hallott. Nem kellett indokolnia, nem is részleteztük. Engem az döbbentett meg, hogy a túlélő Németországból érkezett! Abból az országból, amelynek nyelvéhez a filmbéli emberirtás, a módszeres, kegyetlen, öncélú öldöklés valóságosan is fűződött. A "Der springt noch auf," – a magyar irodalom felejthetetlen német mondata! Föl sem merült bennem, hogy az ismeretlen férfi számára a német anyanyelv lehet, Németország a haza, az otthon, ahová - a másik szörnyállam bukása után - Makine Oroszországából is minden elszármazottat befogadnak.
Még az "átkosban" írta számomra valaki, aki Kelet-Berlinben egy könyvkiadóban ösztöndíjas évet töltött, hogy mennyire szenvednek a németek tíz-húsz év után is a múlttól. Köztük élve nem csak hallotta-látta, hanem megtapasztalhatta egy nemzet lelkiismeret furdalását. 1970 körül Németországról – de nem az NDK-ról – írt, a németek fájdalmáról számolt be – engem ugyancsak meglepve – az elfogulatlan tanú.
Történelem- és magyartanárként az iskolai tantárgyak ideologikus tartalmait a magam meggyőződésével is egyeztetve a haza és a nyelv szeretetét közvetítettem. Ma is azt tenném, bár nem úgy, mint akkor. Soha nem voltam agyarmagyar, más nációkkal kapcsolatban használtam ugyan közhelyeket, de sem a természetem, sem a Kádár-rendszer hazafisága nem lévén agresszív, e tekintetben nincsen sok vétkem. Így el nem ítéltem, csupán megdöbbentem rajta, amikor egy soroksári nyolcadikos a Németországba történő áttelepülés boldog perspektívájáról beszélt. A gyerek nem lett volna magyar?! Az lehetetlen. Valamit rosszul tanítottunk? Nem valószínű. A jólét vonzotta el őket? Talán.
Nach der Heimat! - és miért ne?
Neked két hazát adott a végzeted - írta Tompa Mihály a vissza-vissza térő költöző madárhoz. A történelem két hazát adott a zsinagógabeli túlélőnek, a Soroksárról kitelepített és hazájukban meghagyott sváboknak egyaránt, a határon túli magyaroknak és az ide ítélteknek szintén. Ha a haza hűtlen, akkor mire föl követelnek érdekeik szerinti hűséget és gyűlölséget ország- és nemzetrontó politikusok, általuk megrendelt, egész nyelvet és kultúrát meghamisító filmek, hamisan hangzó, ölő igék?
Hazamenni – túlmegy az ésszerűségen, a praktikumon. A születés és a halál közt mindenkinek a legszemélyesebb, önérdekű döntése. Hiszen Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. A világon. Valahol.
Nach der Heimat!