- avagy Olga Arbelina bűne
- avagy Olga Arbelina bűne
Nem Flaubert hősnője a téma, aki az irodalmi legenda szerint az író maga volna, tehát nem az a hölgy, akit – legalább hírből – mindenki ismer. Szokás egyetlen elegáns utalással – Én vagyok Bovaryné! – érzékeltetni, hogy az írónak, mindegyiknek, akár véle ellentétes nemű figurája is lelkéből lelkedzett gyönyörű magzata, onnan kiszakadt-kiszökött animája. Manapság, az LMBTQ stb elismerésének világában az ember semmin sem csodálkozik, azonban először kimondani nagy bátorságra vallott. Művészi szublimáció nélkül nem is lehetséges. Thomas Mann például saját lelkének mélységes mély kútjaiba is leszállott, de amit talált, azt naplóiban megsemmisítésre szánta. A Halál Velencében tabusértő varázslatában, vagy akár a Mario... nem jelentéktelen mozzanatában felsejlik a titok. Személyiségünk nemi meghatározottságát, irányultságát jobban védelmezzük, mint a szabadságot…
Az elegáns utalások kétségbevonásához is bátorság kelletik. Az ember inkább bólint, mintsem felfedje: fogalma sincs, mire illene gondolnia. Bovaryné maga az író, véljük, a teasütemény – madeleine – illata ismerős – ó hogyne, Prousttól! – noha a regényfolyamot nem olvasta senki, a címe – À la recherche du temps perdu magyarul a 2 x 2 józanságának poétáját idézi számunkra. Ahogyan a mi költőnk a verscímbe, úgy emeli Proust szavait – Dosztojevszkijével együtt – könyve mottójába Andreï Makine.
Torlódnak a kultúrák elemei, a francia és az orosz és a magyar, akár a lélek börtönében a vétkek, bűnök, vonzódások. Tudós munka szétszálazni, de az embert nem érdekli az analízis. Az anatómiai részletek csak József Attila Ódájában gyönyörködtetnek. Beérem asszociációkkal, és az író és a fordító nyújtotta élménnyel. Makine regénye csupa hétköznapiból felemelt egymásba fonódó ünnepivé vált varázs. Félelmetes.
Női dolgokról, női lélekről – férfi lévén – testmentesen nem tudok gondolkodni. Flauberttel együtt lélekben nővé kell válnom, hogy Mme Bovaryt megismerjem, magamévá tegyem, és ővé váljak.
Az asszonyt azonban nem a regényből ismerem, bár úgy illenék, hanem egy filmből a címszereplőn keresztül. Itt másfél perc mindössze, néhány felismerhető kulcsszóval: szerelem, kétségbeesés, kaland – és így tovább. Az asszonyi lélek finom rezdülései, testbeszéde, Isabelle Huppert játéka, ahogyan Flaubert megírta. Lehet szeretni, megvetni, gyűlölni, de érteni is, – ha ő én vagyok. Legalább addig.
Azután ugyanő ismét. Une affaire de femmes. Iszonyú dráma.
Amikor Makine regénye olvastán ez a film, ez a sors ezzel az arculattal felmerült bennem, az író alig késlekedve két oldalnyit, bele is szőtte az esetet – a kázust! – a szövegébe. Franciaországban a nő bűne és tragédiája a nemzeti emlékezet része. Itt a műnek nem a kulcsa, hanem ráhangoló adaléka. Egy hétköznapi asszony, aki lehetne anyád, nővéred, szeretőd és gyermekeid anyja, guillotine alatt végezte. Női ügy. Keserűbben: Asszonyok dolga. Meg a tiéd, barátom, ha ember vagy és férfi, mint Falubert, Makine, Mann – és annyian mások.
Maga a tabu ez a regény, Olga Arbelina bűne. Édes, vonzó, kárhozatos és mocskos.
„Aznap vagy talán a rákövetkező este egy gondolat hasított belé fájdalmas-szép igazságával. Ha szerelemnek nevezhető, amit ők átéltek, akkor ez tökéletes szerelem, mert áthághatatlan, mégis áthágott tilalom sújtja, ezt a szerelmet csak isten látja, mert förtelmességében elfogadhatatlan az emberek szemében, ez a szerelem olyan, mint egy másik élet örökké tartó első pillanata...
Gondolatai hónapok óta az elgondolhatatlanra lyukadtak ki. Nyugtalanította, hogy most visszatértek. Az érzékek világos és néma egyszerűségében szeretett volna maradni. Igen, visszatérni a tűz illatához, a behavazott ágról lehulló zúzmara légies porzásához... De gondolatainak láncolata most azon akadt fenn: "Ennek a gyermeknek talán ez az első és utolsó szerelme. És nekem? Nekem is ez az első és utolsó szerelmem, mert soha senki nem szeretett így, ezzel a perzselő félelemmel, hogy fájdalmat okoz. Soha senki nem fog így szeretni..." Ezeknek a szavaknak az igazsága makulátlan volt, ha azonnal kimondta őket, felkavarták. (174. p)
Princesse Arbelina, c’est moi!