- majdnem

- majdnem

A kicsiny szobában törtek ránk. Hárman húzódtunk meg benne.

Az elegáns kis-svábhegyi villa toronyszerű, félkörösen kiugró részének legalján élhettünk. A szuterénben. A lyuk – e szóval előzte meg Anyu, hogy valaki más lejjebb minősítse a helyiséget –, a munkába járó, maga életét élő harmincéves nőnek is szűk, nemhogy kislányával és fiával együtt. Lakbér fejében komfortosította a felsők lakását, aztán előbb a fia, majd egy évre rá a kislány is úgy döntött: hozzá költöznek.
Úgy is lett!

Csupa szín, textíliák, fészekmelegség vette körül az embert. Balra kihúzható rökamijé – így mondták fentebb, mi csak egyszerűbben -, szürkéskék, mintás huzattal, sarkában párnák, kicsik-nagyok, fényesek, bársonyból, selyemből, fonott arany zsinórral szegett némelyik. Akadt két kicsinyke középbarna, rávarrt okker mintájú, háromszögletű haszontalanok. A luxus. A bútor oldallapja ragyogón barnállott, nem úgy, mint a vidéki, pléhdobozból ecsettel festett karszékek, a két kis szögletes ülőkén felül műbőr, ezeken is huzat, és még az ajtótól balra rézsút a falnál a mosdóra és alatta részeire terítve szintén.

A fekhely sarkában halvány, pirosas-barna bundás kesztyűbáb: egy majom. Mindaddig csak messziről láttunk ilyet, most akkor csusszant a kezünkre, amikor megkívánta. A szeméből jövő ártatlan huncutság vonzza az embert, aki ha engedett neki, különös, sose hallott, mégis benne lévő mondatokhoz jutott. Komoly szemüvege is volt a makinak, neve nem. Hogy illett volna felső tagozatoshoz majomnév?

A majomméz annál inkább, mert azt itt ettem először, Anyu csinálta, s ízlett nagyon. A mosdótól jobbra egy ruhásszekrény, tetején kisúji befőttek, aztán a páros ablak, és nagyjából alatta gáztűzhely, két lánggal, széltében sütővel. Közelében elődje, a villanyrezsó. Souterrain vagy sous terrain, mayonnaise, rechaud, Récamier – csupa francia saláta. Ezek után a Csaba utcai szomszéd, a nagykövet Mercedesét magát is francúz márkának véltem.

A konyhaszekrényt méter magasra, hárompolcosra Nagyapó csinálta, két üvegablaka helyén firhang. Előtte kerek politúrozott asztalka, rászerelt villanylámpa nyomát őrző lyukkal, valamiképpen ez is Kisújról került a Bíró utcába. Ott meg egy orosz tiszt hagyta jó tíz év előtt – a hordozható budival együtt. Utóbbira itt Pesten nem volt szükség. Az asztalka alsó kis polcán Ez a Divat, Érdekes Újság, és dobozka apró kincsekkel. Felül Anyu festette terítő, akár a falakon vagy a kis könyvespolcon. A két torontáli szőnyegen kívül minden a két kezéből született. Ő készítette a színes párnákat és a kalotaszegi írottast is.

Hogy mikor? Amikor a reggelit-vacsorát, amikor mosott, tisztálkodott, amikor a tiszta ruhát, amikor olvasott, amikor titokban sírt, mert megbuktam, amikor a kivezető utat kereste innen, amikor élt – s ebből gyerekként nem láttam jóformán semmit. Szép kezével néha rajzolt nekünk, ritkán játszott a mandolinon, énekelt, megsimogatta a fejem, csokis parányt ettünk cukrozott narancshéjjal, szombat délután. A húgom még iskolában.

Aztán egyszer csak ránk törtek ketten. Komárominé üvöltött, hogy felmond, és takarodjanak és majd ő… - Még hogy albérlőt nem lehet kitenni! - felemelt karjait láttam, egy baltát és az arcát, mögötte egy ismeretlent, nem a férjét, a simára borotvált vigéc nem jött. Anyu ellenállt, be nem jöhettek az ajtón, csak szidalom, lökdösődés két-három percig. Szükség esetére megvolt a pártatlan tanú.

Ötven év múlva került elém:

Komáromi Aladár panasza, Bíró utca 6. Panasz4656/1962 Fondcsoport XXIII. Fond 2132. – selejtezve. Budapest Főváros Levéltára.

Helyzetünk nyomorúságát és szégyenét magamon éreztem, ha a sötét folyosót – szülőcsatornát – elhagyva, nyikorgó lépcsőkön fel a hátsó kertre, majd kint visszafordulva az utcafrontra beleszülettem az úri negyedbe. Akkor is, ha lejött valaki fentről. Amikor két osztálytárs először toppant be hozzánk, éppen a mindig rossz mosdószifon alatt megtelt vederrel a folyosó végi vécéig szaladtunk üríteni. Mintha szenny fakadt volna a falból. Nyeltem és viseltem a nagyapáméknál még nem ismert kínt, de addig az esetig odabent magunk között védettek voltunk. Majdnem.