Még egyszer...
Még egyszer...
– Szeretnék még egyszer Brigitte Bardot-val… – hökkentett bennünket Csicsó. Mert BB-vel egyszer már – oly sokan – szerettünk volna, és legtöbben meg is tették, bal kezükben a fényképével. A képzeletnek számtalan lehetőséget hagyó homályos, apró fekete-fehér fotómásolatok készültek szórványos külföldi lapokból, több a Film Színház Muzsikából és a Világ Ifjúságából. A bátran meztelenkedő francia szépséget sokszorosították, hiszen volt rá igény… Kellette még magát az isteni Lollo, a rivális Sophia Loren. Anita Ekberg lenyűgözött a méretekkel. Mind európai. Csicsó kis szobája falát Gérard Philipe portrék és Diadalív-képeslapok borították. Barátom a közeli Móriczba járt másfél-két hónapig, ahol akkor kezdték audio-vizuális módszerrel oktatni a franciát.
Mi a Jurányi utcában is választhattunk. Németre sokkal többen jelentkeztek, így aztán én csak azért se! Amúgy sem volt a nyelvhez olyas késztetésem, mint a sváb településekről bejáró társaimnak. A filmek, regények németjei nem vonzottak, Goethe pedig teljesen kimaradt a tantervből, mintha ő maga veszített volna el két világháborút. A francia irodalom vonzott: Balzac, de inkább Zola és a Rougon-Macquart család, és Maupassant persze… Tizenhat évesen mi más? A Kétnyelvű Kiskönyvtár két füzetével azonban kellő szorgalom híján kezdő franciásként nem boldogultam.
A tanulás-nem tanulás többnyire csak megtörtént velem. Annyi más fontos dolog köti le az embert tizenhat évesen. A házi feladatot eleinte a tanulószobán írtam, ha jól helyezkedtem: Ilcsu mellett. Hogy ő jobban tudta-e a franciát? Fogalmam sincs.
De figyeltem nagyon. Mégis, amikor padszomszédom hirtelen és teljesen véletlenül úgy fordult hátra a mögöttem ülőt kérdezni, hogy a pad tetején végigfektetett karomat ugyan alig érintette, de a tenyerem hirtelen megtelt valami elképesztő gyönyörűséggel – megmozdult velem minden! Hiszen egészen beleillett! Az érintés felfutott a nyakszirtemig, onnan meg a gerinc-tájt le és vissza, miközben dereka és csípője is betöltötte minden porcikámat. És a szépen ívelt, kicsiny ajka… Nos, ez a nyelvi kérdés felejthetetlen francia motívum számomra.
Nem boldogultunk az egy fogalom = egy szó babonájával. Az ember például azt hinné, hogy a „nyitvatartás” egy üzlet vagy hivatal rendelkezésre állását jelenti, és nem a tartás vagy tartósság zárt vagy nyitott voltát – két szóban. Ráadásul mikor szavakat fordítunk idegen nyelvre, a magyar szóalak mögött ott tolakodnak a szinonimái. A „még egyszer” jelentése elsődlegesen nem az, hogy még kétszer, vagy ötször, vagy egyszer, hanem hogy újra. Újra! Újra és újra!! Egy szóval: tedd meg ismét! Ismételd Ilcsu! Mégegyszer! A ne hagyd abba! nem volt kimondható, és három szó különben is…
Kifelé mintha nem történt volna semmi… A tanár szúrós tekintete nem nekünk szólt. Szemhéja rátorlódott a pilláira, az arca éppen ott vízszintesen elkeskenyült. Nem bratyizott senkivel, fegyelmezetten végezte, amit rá mért a sorsa. Felügyelt. Évtizedekkel később az egyik múzeum teremőreként láttam viszont a tanárnőt, s véltem megérteni kimért távolságtartását. Sorstalanságát. Végül hozzá fordultunk Ilcsuval.
– Hogy mondják franciául: mégegyszer? –
Aztán az első csók a liftben, amelyben – minden jurányis tudta – párban az ajtó elé állva kialudt a villany –, majd kora délutáni napfényes séták a Duna-parton, ott már egymás kezét fogva. Hidegben a régi Nemzeti Galéria egyik terme néhány drága percig, mert az ottani ülőbútorra nem látott rá a teremőr. Olcsó volt, kötetlen a kezdés-folytatás. Műélvezet? Nem éppen. De menni kellett azért, igen azért! Filmek a Diadal, az Alkotás mozi hátsó sorából: Mici néni két élete, Esős vasárnap, Párbeszéd. És csak a mellek, a csípő, a térdek, az irgalmatlan, eszetlen vonzódás, mert pont olyan és pont ő, és pont nekem… és egy dallam, belül.
– Encore une fois. – mondta a tanárnő. Pour toujours! – à mon avis…