Történelmi visszatekintés az ókori Athénre
Szabadnak lenni abszolút értelemben azt jelenti: kiszolgáltatva lenni önmagunknak és a körülményeknek. Idealista emberbarátok – az anarchisták - ennek logikus végiggondolásától eltekintenek, s minden rossz forrásaként a tekintély, a vallás, az állam uralmát jelölik meg. A leginkább bevált állami uralmi metódust az ókori Athénben találták ki.
A klasszikus ókor hajnalán, az ú. n. archaikus korban a számtalan önálló hellén település egyikén, Athénban egy pusztító belső felkelés után megbízták Drakónt, hogy írásban határozza meg a szabályokat, amelyek alapján ezután a - továbbra is arisztokratákból álló - bíróság ítélkezhet. Törvényei szigorúak voltak, a gyilkosság megbüntetését a közhatalomra bízta. Ezt követően a döntvényekben a vagyoni állapotot is figyelembe vették a származási alapon kiválogatódott bírák.
Néhány évtized múlva az arisztokrata nagybirtokosok és - elsősorban - a földműves köznép gazdasági ellentétei válságos helyzetbe torkolltak, a poliszt megsemmisüléssel fenyegették. Az arisztokraták hatalomgyakorlása nem felelt meg az anyagilag egyre gyarapodó iparosoknak és kereskedőknek sem.
Kr. e. 594-ben ismét egy arisztokratát, Szolónt kérték fel törvényalkotásra, aki megeskette az athénieket, hogy törvényein 10 évig nem változtatnak, ő pedig a kihirdetésük után elköltözött. Egyszeri intézkedése volt az adósságjelző kövek eltávolítása a kisparasztok földjeiről (teherlerázás), valamint az őket sújtó adósrabszolgaság megszüntetése. Minden hitelező vesztett, de egymással szemben nem kerültek hátrányba, és többé nem fenyegette őket pusztító lázadás, amelyet a néptől elkülönült fegyveres erő híján aligha tudtak volna megfékezni. Megszűnt az arisztokrácia jogi dominanciája is, de ezen az áron nagybirtokait és önmagát biztonságban tudhatta.
Szolón biztosította az egyéni végrendelkezés jogát a gyermektelenek számára – ezzel háttérbe szorult a vérségi-nemzetségi alapú arisztokrata hagyomány. A törvény előtt elsődlegessé vált a közösség és az egyes polgára viszonya.
Szolón kimondta, hogy a jogok és kötelességek egységének érvényesülnie kell.
„Mindenben mindenki részt vesz” a vállalt katonai terhek mértéke, vagyis a jövedelme szerint. Ne felejtsük el, hogy a hellének folytonos háborúit csak időnként szakította meg az olimpia! A háborúhoz pedig már akkor is három dolog kellett…
Polgárjogukat elvesztették a politikailag közömbösök, azok, akik nem élnek vele!
Az állami döntésekkel szemben fellebbezni lehetett.
A demokráciában a polgár és a közösség viszonya kölcsönös lett.
Athénben 560-tól 510-ig az arisztokrácia és a démosz között erőegyensúly alakult ki, e helyzetben jött létre a türannisz rendszere, amely jelentős gazdasági, igazságszolgáltatási és kulturális eredményt produkált. Arisztokrata hatalomgyakorlói intézkedéseikkel a démoszt preferálták.
508-ben az arisztokrata Kleiszthenész alkotmánya megtörte az arisztokraták és a vagyonosok befolyását, a polgárok kizárólag lakóhelyi hovatartozásuk alapján vehettek részt a közügyekben. Arra az esetre, ha valaki türanniszra tört volna, létrehozta a cserépszavazás intézményét, amelynek „győztese” 10 évre köteles volt eltávozni a városból.
A népgyűlésen részt vehetett minden 20 éven felüli katonaviselt athéni férfi.
A közhivatalnokokat sorsolták (kivétel: a 10 sztratégosz, a 10 tamiász, azaz pénztáros, őket választották). A sorsolás kizárta a megvesztegetéseket.
A bíróság 6000 tagja napidíjat kapott, a katonai szolgálatot teljesítők még békében is, a színházlátogatók szintén napidíjat kaptak az államtól.
Periklész 461-es államszervezeti reformja szerint minden döntés a tanács, az esküdtbíróságok és a népgyűlés hatáskörébe került, az arisztokraták „areioszpagosz”-a ettől kezdve csupán formális szerepet játszott.
451-ben az arisztokrata Periklész meghatározta, hogy athéni polgár az, akinek mindkét szülője athéni polgár. A nőket, a betelepülteket (metoikoszokat) és a rabszolgákat nem számították közéjük. Megvalósult a polgárok törvény előtti egyenlősége (iszonomia).
A démosz a vakvéletlen által összeállított szervekben döntött arról, amit ekkor zömében már mások fizettek. Az athéni demokrácia anyagi alapjai annak fénykorában: 1. a gazdagok önkéntes fizetési kötelezettsége, 2. a déloszi szövetség (olyan, mint a Varsói Szerződés) adói, melyeket kíméletlenül behajtottak, 3. az állami bányákból, az állami rabszolgákból származó jövedelmek. 4. földbérleti jövedelmek. A másokon élősködővé vált athéni demokrácia végül felmorzsolódott.
Amiért ezt az összeállítást elkészítettem, az a demokrácia egykori és mai ismérveinek kérdése.
A demokrácia megoldási keret egy társadalomban mindig jelenlévő érdekellentétek optimális rendezésére. Számtalan hibája van, el is bukhat, nem örök intézmény, csak emberi. De nagyon!
A demokrácia nem anyagi, hanem pusztán jogi egyenlőséget teremt, történelmileg változó körülmények között változó mértékben. A „népuralom” éppen a vagyoni és származási egyenlőtlenségek kezelésének technikájaként jött létre. Tökéletes társadalmi egyenlőség csak a zsarnoki rendszerekben létezik: a perzsa nagykirály önkényuralmában, akár Sztalinéban minden alattvaló egyformán kiszolgáltatott volt. A Rákosi-féle népi demokráciában szintén (Rajk!).
A demokrácia legfőbb ismérve szerintem nem a választás, a sorsolás, vagy a delegálás. Ez pusztán a hatalmi pozícióba juttatás technikája. Észak-Koreában ötévenként vannak választások, ahogyan az európai népi demokráciákban is voltak, és vannak a Szovjetúnió utódállamaiban is. Az arab világban is rendeznek illiberális választásokat, amelyek során mindenki azt választja, akit szabad.
Szolón óta a hatalmat gyakorlók és az azt rájuk ruházók közötti viszony minősége képezi a demokrácia lényegét! A demokráciában a polgár és a közhatalom viszonya kölcsönös. Mindkét fél ellenőrzéssel, követeléssel élhet a másikkal szemben. Ha a közösség tagjai felett hatalmat gyakorló állam és annak polgárai között megszűnik a kölcsönös felelősség, ha az uralmat gyakorló leválthatatlanná válik, akkor azt a rendszert demokráciának nevezni csupán hatalomtechnikai manipuláció.
A kormányzottak azért ruházzák át velük született jogosítványaik egy részét a közhatalomra, hogy anarchia és önkény helyett értelmes rendet, a szabadság lehetséges maximumát teremtsék meg minden egyesnek - az egész közösség létét és boldogulását biztosítva ezzel.