– Apja fia! – mondták nem megosztott, de kétfelé tartó jóindulatú szeretettel, ha a gyerek ügyesen lépett fel a suszterszékre valami előle rejtett dologért. Apja fia volt akkor is, ha a tanítónő kivételezettjét a fogalmazásban idétLenkének jellemezte. Szűcs Lenke sűrű tenyeresekkel torolta meg a szóalkotást – de odahaza ebből cinkos fejcsóváláson kívül más nem keletkezett. A húgom apámmal hasonló járásunkra figyelt fel inkább.

– Apja fia – mondtam játszi büszkeséggel a pesterzsébeti Pacsirtatelepen korai sétáinkon, melyeken a fiam minden rigó szoknyára erősen felfigyelt. A női ruhák ott hullámzottak szemmagasságában, az én szememben pedig a lányok-asszonyok mosolya ült meg. Egyik irányban, a villamos végállomás felé boltba mentünk a Királyhágó utcából, a másik irányban egy tágas tér volt a cél játszani. Szerettem ezeket a rövid utakat, amelyeken kissé le kellett hajolnom hozzá, a kezéhez. Elvégre azért férfi, hogy ne vegyem fel! Az 52-es villamoson is csak megtámasztást kínáltam az álláig érő ülés előtt. Egy idegen kisded nagyot nézett, amikor neki is csak térdét megvetni tartottam a markom. Értetlen pillantást vetett hátra – ő a tedd ide-tedd oda rendszernél tartott. Az én fiam azóta sem!

Nagyfiam már a második születésnapján vezetett! Máig szenvedélye. Sok évvel korábban ábrándoztam a pedálos autóról, nagyanyám, aki ennek tanúja volt, a fiamat lepte meg vele. És engem ugyancsak! Ma is döbbenettel nézem az összegek nyugtáit, amelyekhez téesz nyugdíjas özvegyeként jutott.

A Mátraaljáról vonattal látogattuk a nagymamát. Visszaútban a Kisújszállás–Kisterenye vonal egyik állomásán a fiam maga fújhatta a kalauz indítósípját. Kettesben utaztunk órákig, és egy cseppet sem unatkoztam. Kicsit később, a százhalombattai játszótereken már inkább. Az ifjabbnak akadt jó társasága, számomra sem apatárs, sem anyatárs nem adódott. Fontosabb dolgom mégsem volt annál, minthogy az időt vele töltsem hétvégeken.

Néha Budára, a Sas-hegy oldalába látogattunk: itt az ő nagymamája, annak a férje: Miki papa és Abu várt bennünket. A nagyszülői rajongás akkor még meglepett, mert mégis csak túlzás, hogy anyum az afgán agárral együtt négykézláb kergetőzik a fiammal! Hazafelé Kelenföldről, ahonnan a házra szinte odaláttunk, mindig visszatelefonáltunk egyet. Felemelő játék volt az – mert így érte el a lánccal rögzített kagylót. Nálunk ilyen eszköz nem lévén, a távbeszéd remek szórakozásnak bizonyult.

Aztán a séta, a kirándulás egyre kevesebb. Még egy vízitábor belefért, majd változtak az idők, megnőtt a gyerek. Kamasz korától – nem ritka ez – fontos dolgainkról nem beszélve, ragaszkodásunkat elrejtve éltünk. Tovább tartott, mint De Gaulle sivatagi átkelése. Az én apámnak az sem sikerült: ő hamarabb kelt át a túlsó partra, mintsem hogy megtudhatta volna: megértem és részemnek érzem őt. Ötvenhét múlt akkor, én huszonöt.

Az ember az életét az utódainak dedikálja. Apja fia vagy tagadója – egyre megy. Mégis jól esik, amikor – évtizedek után, de még ideát – nyugtázom azt, amiben sose kételkedtem. Hogy küzdött, vesztett és nyert, mindig egyenesen. Az én fiam, az én apám, a mi atyánk…