Atlasz voltam

Atlasz.

Atlasz.

Marjalaki utca 45. A porta

2020. augusztus 30. - Atlasz.

Mikor a nádfedeles kis házat szóba hoztam, régi barátném – a szó nem azonos a barátnővel – kunyhónak értelmezte, éppen ő, aki a magyaron kívül három nyelven tudós az internetes lingvisztikában. Pedig micsoda különbség! A kunyhó egyterű, alkalmi szállás, padlás, mennyezet nélkül. Nem lakik abban csak a csősz, ha őrizni valót bíztak rá kint a határban. A halászkunyhó a Tisza-vidéken hasonló: éppen meg lehet aludni benne, de a részben talajszint alá ásott menedék mégiscsak munkahely, szerszám- és készségraktár. Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban alkottak újjá egyet az emlékezet számára belőlük.  

Putri előtt táncoló roma gyerekek. Révész Tamás felvétele.

Alacsony státuszúak a szintén földes aljzatú putrik, ámbár azokban állandóan laknak, nem is kevesen. Cigányok. A putri fala ritkán vályog, gyakrabban a törekkel vegyes sárga föld sarát verik a vesszőfalra, olyat, amilyenből a putrilakók másoknak vetik a vályogot, a házfalnak valót. A kunyhó és a putri tetejét mindenféle növényi anyag, akár nád is boríthatja, de az sohasem válogatott szálakból, szakember által felvitt nádkévékből készül. A hozzáértő nádazó gyerekkoromban, az ötvenes évek első felében is ritka volt, a putrik népe ezt a mesterséget akkor sem űzte, mostanában pedig, aki ért hozzá, németországi luxusvillákon szorgoskodik.  

A villa szó falu, major vagy épület jelentését tízévesen ugyanúgy nem ismertem Kisújszálláson, ahogyan a nagyatyja által tervezett Bauhaus-stílusú budai villában élt barátném a kunyhóét nem. Meglehet, nem mondtam neki eleget a nádfedeles házról és a kunyhóról. Ahogyan ő sem a Bauhausról. Nem gondolhatta akkor, hogy a különbség számunkra milyen fontos lehet.

(www.pinterest.com Viktória Háklár)

Nemrég találtam egy fényképet az interneten, amely elsőre inkább nagyobbacska kunyhót, mint nádtetős házat ábrázolt, azt, aminek nevezték. A kettő közti különbség: a padlás megléte. A kunyhónak és a  villának nincsen, a háznak van. Az egykor igen népszerű, nem éppen Bauhaus-szülte Villa Negrában  sem volt padlás, de működött a vízvezeték, a villany, míg a kunyhókban, putrikban vagy az Isten háta mögötti nádtetős házakban az sem. Az én osztályozásom szerinti  különbségtétel azonban belülről indul. Ahová születtem, az az origója mindennek, ami körülvett. Ahol felnyílt a szemem, ahhoz mértem és minősítettem a kunyhót, villát, palotát  lakóikkal együtt. Az egész életemet. 

A mi házunk az előbb említetteknél   különb, más kategóriát képviselő, de mégsem túl tekintélyes épületként állt a Marjalaki utcában. Az épület egészéről nem maradt fénykép, hacsak nem unokatestvérem, Papi Lajos fotóművész mindörökkön rendezetlen negatívjai között nem. Szóba jöhet rajta kívül Tihanyi Péter archívuma, meg a véletlen – egyszóval az összkép a házról: veszett fejsze nyele. A korábban soha fel nem fedezett hasonlóság a Burai-féle, sokáig fényképezhető házzal segít az épületet kívülálló számára megjeleníteni.

A Burai Zoli bácsiékétől csak tájolásában különbözött. Ennek a gangja északra nézett. A város megbecsült cigányzenészének otthona a 13-as szám alatt az ezredfordulót is megérte. 

A mi kicsiny, az időben egyre kisebbnek látszó fehérre meszelt falú nádtetős vályogházunk pár portával kijjebb állt a csordajárás felé. Nagyképűen mondva a szarvassá változott fiúk egyikeként nem tudtam volna visszaköltözni bele, de hazamenni magától értetődően oda lehet, pedig otthonunk maga valójában réges-rég elenyészett. Időről időre feltűnik egy kép az interneten a belvíz vagy az elhagyatottság okán térdre rogyott testvérkéjéről, a mi házunk ezen közben legbelül, a lelkemben újra épül.

Az 1940-es évek városismertető honlapján otthonunkról leírás található, amelynek megfogalmazásában magam is részt vettem. Többször pontosítottam, majd vontam vissza a kéréseimet, Gönczy Sándor bátyámnak kissé elege is lett belőle. A megmaradt fotók segítségével igyekszem a kis háznak, az akkori és ottani világomnak lelki és egyben írott testet adni. Emlékképeim az 1950-es évek első felébe vezetnek, azonban a családi otthon története nem velem kezdődött.

A Marjalaki utca 45. szám alatti házas ingatlant Kis Lajostól és nejétől, Oros Z. Margittól 1928 október 30-án egyszáz mázsa búzáért vásárolta meg apai nagyanyám, Varga Lászlóné Posztós Teréz – kiskorú fiával, Varga Lászlóval és idős Posztós Jánossal, az édesapjával együtt. Ahogy megíratott: együttesen az ő nevükre.   

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr4116174942

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása