A szentesi levéltáros
Diákként nem találkozhattunk Lajossal. Amikor érkezett, én már elballagtam. De ezután is Tizenhárom arany pityke fityegett a menténken, szólt a Kazacsók, ment a körtánc és énekelhettük együtt, hogy A szegedi sürgönypózna jaj, de magos. A tudományos diákköri ülések utáni szakestek is a kisközösségi és nemzeti összetartozást ápolták. Készültünk a hívatásunkra, meghallgattuk az utánunk jötteket. Nagy Pista tanár úr 1989-es nyugdíjba menetelét követően szívesen látott vendégek maradtunk Alsóvároson. A tanszékvezetői szoba kollegiális, bizalmas meghittsége a szentesi megyei levéltárban élt tovább. Minden év őszén jött a meghívó a Nagy-találkozóra, az összejötteket mesterünk szabadkozása okán Szentesi Baráti Körnek neveztünk.
A szentesi levéltáros, Labádi Lajos zömök, szűkszavú, pillér ember. Közel sem olyan exhibicionista, mint amilyenek mi, „katedrálisok” vagyunk. Nem tolja magát előre, fejet csóvál csak, ha valami nem való, ha ellentmond a tényeknek, forrásoknak. Széles vállán hordozza vitáinkat. Mi magyarok és magyarabbak mindig tudatában voltunk annak, hogy a baráti körben egymásnak esni épp olyan gyalázat lett volna, mint az árulás. A tanszékvezetői szobában hallgattuk egykor a Jézus Krisztus szupersztárt. Júdásnak megbocsájtottunk, de a tanszéki besúgó nem kapott szentesi meghívót. Nem volt Nagy Pista tanítvány.
Öreg barátunk agyvérzésből történt felépülése és maga választotta nyugdíjba menetele után egyre biblikusabb lett. Magánbeszélgetéseinkben gyakran végrendelkezett, kezdetben a családjáról, később a tanítványairól intézkedett ama názáreti szavaival: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük”. Szentes felé, szülővárosán áthaladva az egykori szokást emlegette: a hátramaradottak a temetőben alkalmanként a lassan korhadó fejfára ütnek egyet. Az kicsit megsüllyed, majd végleg eltűnik látogatói fogytán. Vajon mit cselekedjünk az idén, mi túlélők Nagy tanár úr emlékezetére?
A temetést követő toron, halandóságunk éledő tudatában javasoltam, hogy bővítsük a kört, legyünk együtt évről évre fogyatkozó mindannyian, akik tanítványainak tartjuk magunkat – ami lehetetlen. Szentesen nincs annyi hely az asztal körül, több százan nem tudnánk beszélgetni. Egyoldalú igehirdető, új és régi bálvány akad úton-útfélen, kinek-kinek a hite szerint, ahhoz nem kell Nagy Pista nevében Szentesre menni.
- Te vagy a gazda, kedves Lajos! Te döntöd el, immár öreg barátunkkal történő konzultáció nélkül, hogy mi legyen az idei szentesi (egyáltalán nem helyi) téma. Vajon lesz-e bátorságod Mesterünk tekintélyének hagyományával a vitát levezetni? Vajon kibírjuk-e, hogy a mostani állampárti diktatúra rovására ne eresszünk meg egy-egy viccet? Hiszen az egykorinak a híveire sohasem kellett tekintettel lennünk. A mai fanjai sokkal érzékenyebbek. A dzsentroid kézcsók karikatúráján Szentesen vajon szabad volna-e nevetni még?
Kivételesen állhatnál Te a kör közepére. Oly sokszor szolgáltál szívbéli vendéglátással, születésnapi köszöntéssel, kamara-kiállításokkal, kiadványokkal Nagy Pistán kívül bennünket is, hogy ezúttal összegezhetnéd számunkra, mit tettél önzetlen, háttérbe húzódó tudós levéltárosként városodért, a hazáért. Mert miértünk sokat!
Isten éltessen 60. születésnapodon, Labádi Lajos!
(Számára 66 esztendő sem adatott. 1953. szeptember 4. - 2019. június 15.)
