Nekem Lomboséinál jobban fájtak anyám könnyei
Lombik Kopácsi Sándor Életfogytiglanja újraolvasásakor jutott eszembe a világgá menetellel és a következményeivel együtt. Amikor a lámpaburát megrongáltuk, csak a szelét-huzatát érezhettük a kis háborút övező drámáknak: összevert apám sebei nem nekem fájtak, szégyenét és megaláztatását nem magamon éreztem, ahogyan az ávós-fiókák sem személyükben élték át Az elbocsátott légió vitézeit ért méltánytalanságot. De ezek más történetek.
Gombáé és az enyém – ellentétben Lombikéval – az ítélethirdetéssel nem ért véget.
Maga az igazgatói megrovás ennyi év után szót sem érdemelne. Lombos papa, Gomba mamája és az enyém is bejött az iskolába, a két anya tárgyalta a mentő körülményeket, bizonygatták a gondos szülői nevelést. – Hetenként kétszer adok rá tiszta inget! – mondta Gomba mama, s rácsodálkozásom máig ér. Hányszor? És rám hányszor? Ilyen fontos ez? Idősebb Lombik rendőr egyenruhában jelent meg, de nem hinném, hogy a másik két szülővel beszélt volna.
Az igazgatóin felül, mint később kiderült, Gombát kirúgták az iskolából, nekem osztályt kellett ismételnem hatodikban. Lombik hetedikes lett ugyanott. Hogy simán megússza, azt Lombos Lajos ávós alezredesnek 1958 tavaszán kérnie sem kellett.
Másfél évvel korábban azonban más volt a helyzet.
„1956. november elsején Lombos bejött hivatali szobámba. Tekintetében őrület csillogott.
— Ezredes bajtárs ! Itt a szolgálati fegyverem, irataim. Kérem tartóztasson le !
— Dehát mi történt magával ? Bántotta, vagy megfenyegette valaki ?
Könnyekben tört ki.
— Nem történt fenyegetés, de egy belső hang azt mondja, hogy le kell engem tartóztatni.
Egyre azt hajtogatta, hogy lakik benne egy bajuszos ember, aki állandóan beszél vele. Ismervén élettörténetét, azt gondoltam: most, hogy kitört a forradalom, félelmében újrajátssza háborús őrültségi jelenetét.”
A főkapitány a rettegő tisztnek védelmet nyújtott. A folytatásra – tévesen – úgy emlékeztem, hogy Kopácsi Sándor perében Lombos a megmentője ellen tett vallomást. Az emlékezet-változás önkéntelen volt. A történet, amelyet bontogatok, úgy került elő, ahogyan elmerült annak idején. Meglepett, hogy így működöm, sematikusan. Azonban nem sematikus és nem felejthető, ahogyan a történet – Kopácsinál – befejeződött:
„A hetvenes évek elején Lombost elbocsájtották a biztonsági szolgálattól és az orvosi egyetemre helyezték titkárságvezetőnek. Egyik nap a villamoson találkoztam vele. Szótlanul a nyakamba borult és sírva fakadt.”
Mondanom sem kell, hogy nekem Lomboséinál jobban fájtak anyám könnyei, amelyeket bizonyítványosztáskor nem tudott elfojtani. Én az enyémeket sikeresen lenyeltem, hiszen én voltam a férfi a háznál. Gombáéknál más volt a helyzet, talán ezért folytathatta az általánost év vesztés nélkül. Az sem kizárt, hogy édesanyja szülői munkaközösség-vezetői munkáját honorálta az osztályfőnök, Papp Györgyné Lígyija. Lombos papa érdemeiről pedig találgasson Moldova György.
Ha kell egyáltalán találgatni.