„A” Tanszék. Mert nekünk akkor is, most is – ha tanultunk és tanítottunk volt is bármely más egyetemi-főiskolai részlegben – a Szegedi Tanárképző Főiskola Történettudományi Tanszékét jelenti a szó, ott fejeztük be a diplomához vezető utunkat, s onnan kezdtük a tulajdonképpeni pályát, szakmát, hívatást, ki – mit. A Tanszéktől kell tehát elindulni, mert az intézmény révén ismertük meg Nagy István tanár urat, akinek köszöntésére e helyen megkísérlek néhány gondolatot formába önteni, magamnak, másoknak, remélve, hogy sem az ünnepeltnek, sem az elhívottaknak nem fogok velük meglepetést okozni.

Nem tudható, annak idején nem is érdekelt, miféle kritériumok szerint jelölték ki az egyik vagy a másik főiskolai tanszéket arra, hogy diákjaikat szorosabban fűzzék magukhoz: legyenek ott szakestek, tanszéki tanulmányi kirándulások, legyenek évfolyamfelelős tanárok. A természeténél fogva spontán tanár-tanítvány viszony akkoriban nem maradhatott állami vagy pártellenőrzés nélkül. A szemmel tartó-támogató paternalista szemlélet konkrét személyeken keresztül érvényesült, akik kisebb-nagyobb mértékben felvállalták, sőt: akár személyes elkötelezettséggel is gyakorolhatták a rájuk leosztott plusz feladatot. Bizonyára minden tanszéken akadtak pedagógiai Erósszal megáldott-megvert oktatók, de nem mindegyiken létezett szervezett közösségi kapcsolódás, az ottani tanárok idejét nem vonta el a tudományos munkától, egyéni karrier-építéstől, magánélettől az a feladat, amelyet a hallgatókkal való tanórákon kívüli emberi kapcsolatok ápolásának nevezhetünk. Persze nem rossz dolog a ránk bízottak (nekünk kitettek) személyes érdeklődését, rokonszenvét, csodálatát, vagyis az aszimmetrikus viszony előnyeit élvezni, amely még a professzori allűrök adta szabadságélmény kiélésének minden katedrán adott lehetőségeit, tehát a saját kudarcokat és kiszolgáltatottságot lefelé kompenzáló kicsinyes önkény örömeit is felülírhatja. (Nekem az órarend nem felel meg, az én szemináriumom hatkor lesz! Reggel, természetesen, mert Én ötkor ébredek…). Nos, bármi is volt a tanári motiváció, a kapcsolatápolásra kijelölt főiskolai tanszékeken a diák megkaphatta a személyesebb kötödés lehetőségét – vagy illúzióját – amelyet például az egyetemen hiába keresett volna, s ma is hiába keres.

Hogy festett ez a kapcsolat a diák felől nézve? Mi rendelte a növedéket a Tanszékhez, a tanárhoz? Erről az oldalról a viszony egyáltalán nem volt szabályozott, a személyes hozzárendelődés még a mi időnkben sem volt előírás. A diák, ha keresett, a tanrenden kívüli rendezvényeken könnyebben találhatott szuverén, értékhordozó embert a tanulócsoportja számára rendeltetett tanszék oktatói közül. Volt olyan diáktársunk, aki máig hiányolja azt a személyességet, amelynek azért nem válhatott részesévé, mert valamiféle gátlásosságból nem viszonozta a tanszék által felkínált közeledési gesztust. A töri tanszékre azonban előbb utóbb hazajártak, otthonra leltek a diákok. Volt, akit a koncepcióktól hangos adjunktus nyűgözött le, volt, akinek a csendes szavú, fiatalon is ókortudós asszony imponált, de még a nem sok vizet zavaró módszertanos értékeit és gyengeségeit is elfogadtuk, újításait megköszöntük, mint ahogy a tanszékvezető is elfogadta és értékelte őket. A Tanszék persze nem Nagy tanár úrral kezdődött, nem ő töltötte ki és be, s nem is vele ért Tanszékünk a végállomásra. Mégis, nagyon valószínű, hogy a tanárt és diákot egyformán tisztelő, előzékeny, figyelmes jelenléte ragasztott bennünket, életkorunkra előírt lázongásaink, kritikus magatartásunk ellenére is ehhez a műhelyhez. A diákok alighanem a pedagógiai deklarációkat messze meghaladó őszinte kölcsönösséget érezték meg, amikor a tanszéki szellemiségből sugárzó, nem szulejmáni (emlékeztek?), hanem Nagy István-i ajánlatot elfogadták. Ezért vagyunk nem kevesen, akiknek tanárrá válása kardinális személyiségévé dr. Nagy István válhatott. Így volt ezzel néhány nem szakos, köztük akár adminisztratív büntetéssel máshonnan eltanácsolt diák is, aki a hivatalos órákon túl nem a saját tanszékét látogatták, hanem a Nagy Pista tanár úrét, ahová „mindenféle lacibetyár, csirkefogó, tyúktolvaj” bebocsáttatott. Annak, aki bekopogott, mindig nyílott az ajtó, jutott egy mosoly, kézfogás, sorsa iránti valódi érdeklődés, emberi szó.

Mi, akik 80 születésnapja alkalmából örömmel köszönhetjük, a tanszéki gyakorlat révén, barátságát, emberségét, irántunk tanúsított tiszteletét megtapasztalva váltunk diákjaiból tanítványaivá. Tanulnivalónk volt bőven másoktól is, más tanszékeken is, de az említett emberi többlet tette maradandóvá bennünk az azóta megszűnt Történettudományi Tanszéket, a felszámolt tanárképző főiskolát.

Soha nem fordult elő, hogy Nagy István készületlenül tartott volna előadást, szemináriumot. Naprakész volt a szakirodalomban. Vállalta a jegyzetírás felelősségét – először az egész felsőoktatásban – a legforróbb, legkínosabb közelmúltról. Mondatai olykor patikamérleg pontossággal hangzottak el, hogy bizony a kifejezések árnyalatait nem volt mindig könnyű követni. S bizony időnkét reformátori, orátori erővel és szenvedéllyel zengtek, ha a higgadt elemzést követően kitört erkölcsi meggyőződése, személyes állásfoglalása! Dolgozataink (és nem feleletválasztós tesztjeink!) általa végzett javítása valóban a munkánkról, teljesítményünkről szólt, nem számolt rá – 5-4-3 – olvasatlanul a sok esti és könyvtári munkával készült opusainkra, nála nem találkoztunk vizsgáztatás közbeni szendergésből kiosztott kegyelem kettessel. A tanítás és a történettudomány igényes művelését az ő példájából, gyakorlatából ismertük meg. Neve és tanszéke felvételi garanciát jelentett a budapesti egyetemre, s például egy itt végzett diáktársamat követve szaktanári állast hozott nekem, azon az alapon, hogy onnan kell tanár, ahonnan elődöm kibocsáttatott.