A munkásőr egyenruha, különösen a domborodó zubbony igen jól állt neki.

A munkásőr egyenruha, különösen a domborodó zubbony igen jól állt neki.

Nekünk is, midőn civilben, térd fölé húzódott szoknyában-köpenyben felült az első pad tetejére, s úgy vezette az órát. Panaszra is ment Kiss Jóskához: - Már ott tartunk, hogy fel sem állnak, ha szólítom őket! Az eset logisztikai felderítése után a hetedikes kamasz fiúk osztályfőnöke csak ennyit mondott: - No de Lígyija!

Ha déltájban az iskola előtt bámészkodtunk, kis, drótból hajlított csúzlikkal céloztuk meg a lányok színes cérnaharisnyás lábszárait. A lövedék, mármint a csúzlié, kitépett füzetlapokból hajtogatott papír volt. Mindenféle megjegyzések röpködtek, melyek nem igazán személynek, hanem az egyre erősödő vonzásnak szóltak. Néha durvább lett a dolog, de az elkövetőt nem jelentette föl senki. Kiss Jóskánál ilyesmivel Lígyiján kívül legfeljebb Tyótya, a teremváltó osztályfőnök próbálkozott, a padokban talált levelekkel. Ha délután kettőkor beszabadultunk a lányoktól kiürült tantermekbe, kisebb extázist okozott a szag, a Nő illata, harmincvalahány személyes töménységben. S azután Pappné még felült a pad tetejére…

Lígyijával az új, nyelv-tagozatos osztályomban – egy év kihagyással – csaknem minden nap találkoztam. Ő tanította az oroszt. Kiejtése, hangképzése azt sugallta, hogy élvezettel adja elő a tudományát. Nyolcadikban a Molotok belarucska című tanmese megértetéséig is eljutott. Mi már nem gyűlöltük az oroszt. Én például a bukás utáni hatodikosként, otthon töltött lázas állapotban a rádióból címet elcsípve levelezésbe keveredtem szovjet gyerekekkel. Miért ne érdekeltek volna a gömbölyű, cirill betűs sorok? Igen csekély volt az egyéni közlemények aránya a levelekben, írtuk, amit illett, amit a rádió, a Pajtás újság sugallt meg a Képes Nyelvmester tanácsolt, közhelyesen. Lassan-lassan nem kellett küszködni a levelek állandó formuláival. Já palucsil tvajo piszmo… Küldözgettük oda-vissza a képeslapokat, színész-képeket, bélyegeket. A bélyegszakkört Iványos József vezette, bélyeg-múzeumba, kiállításra is jártunk. Hallatlanul izgalmas volt egzotikus szigetek nevét olvasni, furcsállni a brit bélyegek egyhangúságát, a csehszlovák hírességek francia csákós arcképeit. Magunk is áztattunk a bélyegeket, eljártunk a MOM-ba cserenapokon bámészkodni, s nézegettem az albumban a sok szép, szakkörön leosztott posta-tisztát. Az iskola mellett, Vadász bácsi trafikjában lehetett venni gyerekeknek összeállított, leáztatott bélyeg-csomagokat. Fogalmunk se volt róla, hogy a váci börtönben kik válogattak és csomagoltak akkoriban külföldre szánt bélyegeket.

Orosz órán persze a bélyeg-csere is szóba került. Lígyija felemelt mutatóujjal és az orosz hangképzés kemény szájsarki izomtónusával nyilatkoztatta ki:

– Nem lehet csak úgy, ellenőrzés nélkül akármit borítékba tenni! A külföldi cserét mindenki ellenőriztetni köteles!

– Hogyne, hogy kiszedjék belőle az értékeseket! - vágtam rá óvatlanul.

– Elvitetlek az Ávóval, édes fiam! – sújtott le azonnal a válasz.

Én abban a pillanatban megsemmisültem, mint akit kiütöttek. Tudtam persze a MABÉOSZ csere-ellenőrző szerepéről: minden Filatéliai Szemlében emlékeztettek rá. S ugyan, miért ne ellenőrizték volna ezt is? Az sem volt kétséges, hogy az Ávóval elvitethetnek bárkit. Egyenlőséget tanultunk, s mi Anyuval nem tartoztunk az egyenlőbbek közé.

Sejtettük, miféle munkából hozzák haza délutánonként az összehányt fekete Zisszel (Zavod imenyi Sztalina) Szotyi apját a Gaál József utca és Alma utca sarkán levő villába. Tudtuk, hogy ávós-laktanya volt azelőtt a Maros utcai rendőrség, ezért Vámosékhoz menet a szomszédos házba is borzadva léptem. Mendemondák és elhallgatások kavarogtak, a Fehér könyv sárgásbarna fényképei rémtetteket idéztek fel. A Life magazin címe évtizedekig taszított az onnan átvett fotók miatt. Nem az élet jutott eszembe róla.

Az élet helyett a megfogalmazhatatlan halált az álom közvetítette. Az álom, amely Lígyija fenyegetését követte, amelyet le sem tudok írni. Irtózatos volt, nem menekülhettem belőle semerre, nem jött az ébredés, csak a kín valósága folytatódott tovább és tovább! Verejtékben úsztam, hogy kiáltottam-e, azt nem tudom. És jött, visszatért napokig. Gomolygó rettenet volt az egész. Soha szörnyűbb, azóta se!

Orwell 1984-ében, melyet szerb feliratos filmen angol szöveggel láttam először, ráismertem. Kopácsi Sándor önéletírásában ismét.