– Aszongya, hogy „Tisza partján elaluttam / Jaj, de szomorút álmottam / Megálmottam azt az egyet / Babám, nem leszek a tied.”
– A nóta az jó. Az mindenre jó, akár a pálinka. Azt, módjával, persze! De segít gondolkodni. Szarban vagy valamiért? Meddig? Bokáig? Örülj neki, hogy nem térdig! Vagy már addig ér? Milyen jó, hogy nem tovább! Meséltem már, szegény jó apám hogy járt Szarikrád városánál a szerb fronton? No, Sztarigrád volt annak a helynek a becsületes neve, de a bakák emígy hívták. Azt kellett volna bevenni apáméknak. Próbálták, huzakodtak a bosnyákokkal, de hát egy éjszaka nagy futás lett a vége! Szaladt szegény apám, mert lőttek veszettül, csimbum-tratata-tratata, így aztán beleugrott az öregem egy gödörbe. Nagyot cuppant a csizmája, rögtön szaglott, hogy hol van. Káromkodott veszettül az én jó apám, hogy pont egy latrinát talált fedezéknek! Mondta, mondta, hogy azt a büdös istenit annak, aki kitalálta ezt az egész rohadt háborút... De még az első strófa végére sem ért, rákiáltott valaki a latrina másik sarkából: „Ne káromolja már az Istent Papi, hogy az Isten mit csináljon magával!”... Megszeppent az öregem... Gondold el, térdig a slamazban, a vaksötétben, egyszer csak valaki a nevén szólítja. Hát a főhadnagya volt, egy Pápai nevű szolnoki építész. No, isten, isten, fogd meg azt a poharat, látod, mink olyan fajzat vagyunk, hogy a szarban sosem vagyunk egyedül! No, fújjad: „Szerelem, szerelem, átkozott szerelem / Te csaltál meg engem, verjen meg az Isten...”
(A képen idősebb Papi Lajos a menyével és a lányával, Papi Máriával - 1940 körül.)
Fújtuk, daloltunk, addig fújtuk, hogy a fiának, a kis Lajkónak akkorára nőtt a bajusza, mint az öreg bika szarva. Még valamikor a régi istállóban kezdtük. Ez volt az első műterem. De Papi Lajos – mert ő volt a hajdani kiskenyerű gazdag cimborám – szája akkor se járt erre a szóra, hogy műterem, amikor már igazi műterme volt. A kisújszállási villában is istállónak hívta a műtermét. Az udvaron lévőt meg, ahol nyaranta a „testesebb” szobrait faragta, akolnak meg színnek titulálta. Sehogy se akart a „flancosságokhoz” idomulni. Pedig tudott volna, mert veleszületett intelligenciája képessé tette arra is, hogy estélyi ruhás dámák, szmokingos urak társaságának középpontja legyen. Volt része ebben is. Olyankor egy jobb német választófejedelem méltósága keveredett benne, egy hollywoodi amorózóval, meg egy kun Voltaire szellemességével. De ha tehette, a legfényesebb fogadáson is hamar oldalba lökte a könyökével a magafajtáját: te, nem megyünk el valami rendes helyre egy kupicára?!
(Papi Lajos az istállóban Papi Máriával és Béres Kálmánnal, akit kedvesapámnak szólított a volt menye.)
Egy időben, abban a sokat emlegetett hatvanas években a Bíró Művek volt az a bizonyos rendes hely. Sűrűn be-beköszönt Lajkó Szolnokra, egy-két napra eloldta a kötelet Bölöni Erzsébettől, „született” Papi Lajosnétól, hogy ott lehessen a „páholy” ülésén. Ez a „páholy” a hordók tetején volt. De talán előbb arról, hogy hol volt a Bíró Művek. A kőrengeteg úgy megváltoztatta – előnyére is, meg hátrányára is – a régi Szolnok képét, hogy nehéz a múltban eligazodni. A lényeg az, hogy a Bíró Mihály vezette kiskocsma utcája a mai Kolozsvári úttal volt „srégvizavi”, szóval rézsútosan szemben. A bejárattól egyenesen a söröspultra botlott az ember, bal kéz felől meg egy hatalmas, legalább kétszer háromméteres olajfestmény volt – ácskapcsokkal – a falra erősítve. Rettenetes mázolmány volt, hófehér, csókolódzó galambokkal, hattyúkkal, kék tóval, szarvasokkal – amit akarnak. Anonim piktora valószínűleg a Nagy Magyar Giccsestár összes fellelhető csudabogarát rákente erre az egy vászonra. A „föstmíny” – így hívtuk – alatt meg mellett békebeli hordók voltak. Ezen ülésezett a „páholy”. A díszelnök mindig Sőre Pista volt, akit Somogyvári Rudolf, minden idők legnagyobb Tisza-parti Hamletje a legőszintébb szolnoki embernek tartott. Volt ebben az elnevezésben annyi igazság, hogy „elnökünk” mindig azt mondta, amit gondolt. Nem volt túl széles az érdeklődési köre, mitagadás. Egyébként Sőre István hol köztisztasági alkalmazott, magyarul utcaseprő, hol transzportőr – tehát hordár – volt, de inkább főhivatású törzsgárdatag, a Bíró Művek összes, tehát egyetlen helyiségében, jó nagy vörös orral. Törzsgárdatagok voltak a páholyban Gácsi Mihály, Papi Lajos, Mészáros Lajos, Palicz József, a rádióstúdióba sűrűn bejáró színészek: Mensáros László, Mádi Szabó Gábor, Linka György, Győző László, Halász László és Ladányi Mihály, a költő.
A páholy ülése rendszerint a röhögőkórussal kezdődött, a fentebb már említett, de szavakkal utánozhatatlan eredetiségű „föstmíny” előtt. A röhögőkórust mindig Gácsi Mihály vezényelte, aki furcsa módon szerette a rettenetes mázolmányt.
Egyszer rádióinterjúra invitáltam Gácsit. A testben, lélekben szép szál ember erre úgy „megijedt”, hogy remegni kezdett a kezében Bíró Mihály csorba szélű, nagyfröccsös pohara. Abba az izébe kellene belebeszélnem – célozgatott a mikrofonra –, hát azt én nem tudom megtenni, mert tán még a szívem is megállna ijedtemben, játszott Miska. Hetekig, hónapokig húzódott a dolog. „Papi uram” találta meg a helyzet kulcsát: készüljön az interjú a páholyban, nem kell ahhoz stúdió, mifene! Úgy is volt. Akkortájt már kitalálták a hordozható, telepes magnetofont. A negyvenperces felvétel igen jól sikerült. Nem csoda, hiszen Gácsi Mihálynál kevés műveltebb embert ismertem életemben. Minden lezsernek látszó mondata mögött könyvtárnyi tudás, szellemesség volt. Dicsérték az interjút a „páholy” tagjai, különösen Papi Lajos, aki a beszédnek is igen nagy művésze volt. Gácsi kihúzta magát, belefésült ujjaival a szakállába, és úgy mondta: Tudjátok, jó hatással volt rám ez a föstmíny, mert néztem, néztem, ahogy beszéltem abba az izébe, s arra gondoltam, hogy ha már ez az őzikés-kismadaras valami művészet, akkor talán én is meg tudom különböztetni a narancssárgát a búzavirágkéktől.
Papi Lajos és Gácsi Mihály igaz férfibarátsággal szerették egymást. Amikor csak tehették, elválaszthatatlanok voltak, de egyszer a Bíró Művekben mégis megfagyott körülöttük a levegő. Gácsi fenn ült a páholy magaslati részén egy hordón, Papi Lajos meg a pult előtt „mondta az életet”. Lajkó, szólt le neki Gácsi, hozd már ide a boromat, ott van a pult szélén! Papi nagy komolyan a válla fölött szólt vissza: dehogy viszem, Isten ments... Gácsinak ez láthatóan rosszul esett, nem értette. De szerencsére Papi észrevette, hogy barátja elkomorult, és odavitte a poharát: Nesze, pedig megfogadtam, hogy én ezt soha senkinek meg nem teszem többé, mert egyszer három évembe került az ilyesmi, mondta nevetve.
Történt, hogy Papi Lajos egy Czakó Miklós nevű kenderesi cimborájával a második világháború idején „különbékét” kötött valahol a Dunántúlon. Jól érezték magukat egy présházban, majd amikor a front már nyakukon volt, kimentek az erdőbe, jókora demizsonnal, behúzódtak egy-egy árokba. A lövöldözés hamarosan alábbhagyott, majd csend lett. Ennek örömére Papi kenyerespajtása átszólt a szomszédjának: Megúsztuk Lajkó, hozd ide a demizsont!
Nem úsztak meg. Ahogy Papi kimászott az árokból, ketten kiáltottak rá: Sztoj!
Csupa szellem, csupa szív emberek voltak, nagy művészek!
Fújjuk Lajkó, szinte hallom, ahogy mondják. Hát fújtuk. „Elmegyek az ácshoz, fejfát csináltatni / Aranyos betűvel nevem rávágatni...
(Gácsi: A magyarok bejövetele - Papi Lajos a szobrászszerszámos kis bőrönddel)..)
http://vfek.vfmk.hu/00000124/008.html
