Petike csodaszép csecsemő volt, kék szemű, szőke, egészségesen telt karok, lábacskák, jó magaviselet - ahogyan őt a bátyja megrendelte, ha az utcán kisdedet látott pólyában, gyerekkocsiban.

Járó-kelővé cseperedvén Petike a család legmuzikálisabb tagja. Odacövekel a két hangfallal egyenlő szárú háromszöget képezve a muzsika áramába, szinte megmerül benne. Később maga próbálja a masina tányérjára tuszkolni Jean Michel Jarre korongját. Játék, rajzolás alig érdekli.

Háromévesen 150-200 szót ismer – anya szerint. Libegő mozgással szalad, kezei apró madárkákként röpködnek, játékait szertehajítja, cérnára, fonalra bontja a lakás textiljeit, ok nélkül nevet, rikkant. Gyanítod: valami baj lehet, nem szobatiszta, bár hosszabb periódusok telnek el, amíg ismét lucskos napjában többször a kisnadrág, éjjelente a matrac. Már tudod hogy újhold van, ha fel és alá jár éjszaka a panellakásban, követed, amíg bírod, párnákat teszel az ajtók mögé, hogy az alsó szomszédokhoz kevesebb hallatsszék, azután hajnali háromkor álomba zsibbadsz, kezdődik anya ügyelete. Anya úgy hiszi, a bölcsőde az oka, a tanévkezdés miatt pár hónapig oda kell vinni a gyereket, majd az óvoda sem jó. Aztán az önszuggesztív védekezés: „Az én gyerekem nem hülye! Van, aki ötéves korában szólalt meg először, és egyetemi tanár lett belőle!” A gyermekorvos tanácstalan, Petike négyéves, amikor nem lehet kitérni.

– Nem veszik észre, hogy nem néz a szemükbe?! – kérdi a fővárosi ideggyógyász. Szégyelled: valóban nem néz a szemedbe és valóban nem vetted észre… Nem tudod, mi ez, mit vétettél, van-e kiút, lesz-e segítség. Talán igen. Ne kérjétek a fogyatékosok felemelt családi pótlékát, mert lehet, hogy Petike az autizmusból „kihozható”, s nem érné meg később a stigmatizáltság. Nem tudod, mi az autizmus, a főorvos asszonyban bízol, benne nem lehet nem bízni, s számodra lehetetlen nem bízni. Amit tudnod kell, elmondja. Heti öt, majd kérésedre hat napon viszed reggelente fejlesztő foglalkozásra, sikerült munkarendedet ehhez igazítani, találtál képzett és tanulni hajlandó, szeretetteljes óvónőt… Nap mint nap ébresztő, kávé, reggeli, nyugtató – és indulás Petikével, aki nem tud vagy nem akar öltözni, nem akkor és nem oda indul, ahova kell, kezét az ajtórésben felejti, a lépcsőházban felborogatja a virágokat, s ha nem találod ki, mikor kell pisilnie, mínusz 8-10 fokban is vizes nadrágban viheted tovább az oviba. Az autók az úttesten a legérdekesebbek, kis keze kicsúszik a markodból, és Péter már fut – elkapod, markolod, sóhaj és simogatás, még egy dilibogyó.

Petike nyolcévesen már jó helyen van. Az otthonban nem kell rejteni előle a hypót, nem szopja ki a babakrémet a tubusból, szülői gyengeség nem hátráltatja a fejlesztő munkát. Tiszták a szobák, a ruhák, az ágyak, pedig délutánonként a gyermekfelügyelők a nagyobb fogyatékos gyerekek segítségével győzik csupán a munkát. Rendszeres az étkezés, ám az egészségügy normái közismertek. Szünidőben Petike ismét kigömbölyödik kissé. Az otthon mégis a legjobb számára. Petike állandó felügyeletet igényel. Petike Esőember. Soha az életben nem jöhet ki, csupán kimenőre, eltávozásra.

Befelé, kínlódva vigyorogsz Raymond – Rain man láttán, aki – jómódú család szerencsétlen tagjaként – megteheti, hogy csak egy bizonyos márkájú alsónadrágot vesz fel – a filmben. Ő beszél is. Petike nem. Hatfejű gyereket látnak veled a szülők, rátok mordulnak a buszon, villamoson, ha Petinek „olyanja” van. Már nem magyarázol, nem remélsz.

Egészségügy? Oktatásügy? A főorvos asszony, az egyesület, az autizmustól megdöbbent, tisztaszívű újságírók küzdenek a számukra megfelelő otthonért. Az Esőembert, az Élő szobrokat megnézed, azonosulsz, s elfordulsz barátom, hátha ez megvéd. Elfordulsz, mint egy véres közlekedési balesetnél, hogy veled ez meg ne történhessen, meg ne érintsen! S az autista nem a karját, lábát veszítette el! Rettegsz, ha tudod: ott belül Petike gondolkozik, értelmes, csupán (!) nem tud, nem akar veletek kontaktust létesíteni! Magával sem! Megcímkézheted: fogyatékos, hülye, más, azaz: nem én. Azt hiszed, a címke megvéd. Ugyan mitől?

Petike ember. Szőke, kék szemű. Soha az életben nem jöhet ki, hogy találkozzatok.