Megkerülhetetlen személyiség. Kulcsszereplő. Rajta áll vagy bukik az intézmény egész működése.

Megkerülhetetlen személyiség. Kulcsszereplő. Rajta áll vagy bukik az intézmény egész működése.

Egykori alma materünk épülete a maga anyagi valóságában reprezentálja az iskola társadalmi jelentőségét. Nem csupán azért nem épült panelből, mert olyasmi száz évvel ezelőtt nem létezett, hanem mert egyszerűen elképzelhetetlen lett volna akkoriban Budapesten barakk iskolát, szükség-tantermeket létrehozni. A centenáriumi évkönyvből tudható: anyagi szűkösséget ugyan eleink is átéltek, a szűkkeblűség ellenben távol állt tőlük. A szűkség a Vas utcának a jellemzője, emiatt a Lajta Béla által tervezett magyaros szecessziós, modern iskolára ritkán tekintenek fel. Pedig megérdemelné.

Annak idején velünk is ritkán esett meg, hogy a díszes fémborítású kaput keretező motívumokban gyönyörködjünk, hiszen oly sok, akkor nagyon fontos dolog kötött le bennünket. Ha a bejárat felé közeledtünk, fél nyolc és háromnegyed nyolc között egyre sűrűsödő népesség hordozott át bennünket a kapu-közön, a benti világba. Volt, aki Ecserről, Szigetújfaluról vagy Albertirsáról érkezett, magam pestiként Budántúlról, ahonnan a jánoshegyi kilátó is befelé látszott, jártam be, tanulóbérlettel. Micsoda kaland volt, már a hűvösvölgyi átszállástól kezdve, ahol az utasokat nem egyszer a kiszállt s hátrajött autóbuszsofőr nyomkodta a csukódó ajtók mögé! Reggelente valóságos mellek és csípők borítottak be. Még az is megesett, hogy a fogantyú után kapaszkodva, akarom mondani kapaszkodó után fogódozva nem jutott feljebb csészére formázó tenyerem… Ó, atyavilág! De vissza a befogadó helyhez: az iskolakapuhoz!

A kapuzsilip baloldalán a portásfülke ablaka, szemben a lengőajtón túl az előcsarnok, jobbra a hatalmas tornaterem, aztán a magasföldszinti folyosó tantermekkel, a hozzájuk tartozó ruhatárakkal, balra pedig az első világháború hőseinek emlékműve előtti kissé emelt négyzetből induló nagyvonalú lépcsősor, amely vitte az ember tekintetét felfelé, az első emelet előtti fordulóig.

Békeidőben, azaz háromnegyed nyolcig innen, a portásfülke ajtajából szemlélte az iskola egyik pedellusa a felfelé igyekvőket. Matyi bácsi – ha a látottak megelégedésére szolgáltak – ellenzős szürke sapkája alól elismerően villantott, olykor még bajuszán is pödörintett kicsit. Színes harisnyák, harisnyanadrágok cseppet sem üresen villáztak felfelé, jó időben a lábszárak eredetiben is, s persze a csípők, a télikabátok dacára is, különösen ezen a lépcsőn! Csikó korunkban! A formagazdagság megszégyeníthette volna magát Lajta mestert – ha egy művészről feltételezhetnénk valamiféle szűkkeblűséget, netán prüdériát.

Jánky tanárnő azonban nem volt művészlélek! Saját doktori címe mellé grófnői tartás járult, távol a szabadelvű léhaságtól. Ez a tartás – legendás korrektsége dacára – nem tette lehetővé számára, hogy  elfogadja a szemeit legeltető juhászként funkcionáló iskolaszolgának, Matyi bácsinak szíves-ízes és kissé huncut jó reggelt köszönését!

– Hogy lenézi az embert! Minek van olyan nagyra?! – morfondírozott utána a porta őre. – Hejsze’ voltam én is igazgató, oszt mégse vágok fel vele! –

Erre aztán felkuncogtunk körülötte.

– De biz a’! Igazgattam én is, – pödörintett a bajszán a Vas utcai pajkos Cerberus – mán hogyne igazgattam vóna! A Magyar Királyi Honvédség méntelepén! Bezony!! –

A röhögés szanaszét fröccsentette a lovas nemzet Matyi bácsival együtt nézelődő ifjabb tagjait, bennünket, akik – fedeztetési problémákkal nem foglakozván – a maga valójában fel sem tudtuk igazán mérni az igazgatói munkakör stratégiai jelentőségét!