A Száz híres vers jegyzeteiben iskolánk egykori tanára minden kedves költőjéről - betűrendben - megadott néhány adatot. Az egyikét kivülről tudom: "Ő volt Goethe."

Öcsi, a földrajztanár a „Majd meglátod!” előrejelzéssel kiegészítve is meghazudtolta várakozásaimat. Semmi öcsi-szerű nem volt benne. A középkorú, pocakos-köpcös, magasan barázdált homlokú férfiúnak alighanem a szavajárása adott egykor nevet. Megtörténhetett, hogy még a lányokat is öcsinek szólította, ha lendületbe jött. Öcsi a fantáziát behozta az órára, lesöpört minden kiszámíthatót, nemigen lehetett skatulyába tenni. Óráit dinamikusan és fegyelmezetlenül tartotta. Ötletei hol így, hol úgy bukkantak elő, néha megszakítva, máskor újraindítva az óra menetét. Az egyik ilyen ötlet az ottlétem első földrajzórája végén pukkant:
– Öcsi, megtanulja a leckét, és aki tudja, két hét múlva jelentkezhet a világ összes fővárosával, kikérdezem. Ötös! – fejezte volna be az órát. De én nem hagytam. – Lehetne mindjárt most? – kérdeztem. Ezután kétszer-háromszor megtörtént, hogy egy-egy óra alatt bekukkantott hozzánk, és elkért. Micsoda gyógyír volt ez az éppen kirúgott diák önérzetének más osztályban bizonyítani, hogy a teljesítmény a fővárosokkal nem lehetetlen.
Maga sem ismert ilyet. Egy háromnapos börzsönyi kiránduláson a tetthelyen derült ki, hogy az ebéd megrendelése valahogy gellert kapott. Vagy posta nem volt, vagy étterem. Ott álltunk megfürödve egy kicsiny községi kocsmahivatal előtt, amelyet néhány perc alatt életre organizált Kovács tanár úr, azaz Öcsi. – Te mégy a henteshez, ha nincs: akkor is: húst, belsőséget, akármit keresel; te a boltba; krumpli mindenütt van, s ha krumpli van, minden van! Ti vágtok fát, gyújtóst; öcsi! A kezedre vigyázol! Gyerünk, mozgás! – fejezte be az instrukciókat. És a mozgás estebédet eredményezett. Harminc-negyvenünknek.
Turista szakköri vagy fotószakköri kirándulás volt? Ki tudja már. Mindkettőt ő vezette. A stencilezett kosárlabda újságot is. Az iskola büszkesége máig, hogy itt játszottak először Magyarországon kosárlabdát. Öcsi méregette minden új fiú magasságát, de amint említettem, helyezést lehetett elérni nála földrajzból is.
Évek múlva, de még az „átkosban” amerikás tanítványai meghívták Öcsit Montrealba (vagy Mexikóvárosba?), az olimpiára, ráadásként egy kis tanulmányútra is elvitték a Nagy Tavakhoz, meg a Yellowstone Nemzeti Parkba: hadd lássa saját szemével, amit évtizedekig tanított. Biztosan ott is összeütött valaki egy bográcsgulyást, felsoroltatta gyermekével a fővárosokat, s bemutatták az amatőr fotókat a Harlem Globetrotters meccseiről.
A hetvenes évek közepén Soroksáron dolgoztam, olyan iskolában, amelyben valamennyiünk emberi és tanári személyisége érvényesülhetett. Osztályomban a földrajzot Fiam Istvánné tanította. Órájára csak egyszer ültem be, de láttam őt gyerekek között, hallottam szólni erről-arról. Egy alkalommal megkérdeztem a kolléganőt:
– Mondja Julika, nem ismer véletlenül egy Kovács Elemér nevű földrajztanárt?
– Dehogynem! – így a válasz – ő volt a szakvezetőm! De miért kérdi?
Ma sem tudom, mit láttam meg Julika munkájában, stílusában, ami kiváltotta a kérdést. De a válasz egy tanár nemzedékeken átívelő kisugárzásának erejéről árulkodott.
Ő volt Öcsi.