Mi volna kedvesebb az új ember kovácsa, a lélek mérnöke, a tanproli számára?
Nevelőtestületi. A jobb – hátsóbb – helyek már foglaltak. A pulpitusnál a KISZ-titkár téblábol. Ismét korán jött, pedig az asztal végén lesz a helye, s ha leül, pattoghat majd a protokoll fordított sorrendjében érkezők előtt. A személyzeti dossziék kezelője a „nézőtér” szélén jár fel s alá. Tekintete közel s távol. Felmér, exponál, tudósít. Némelyek észlelni vélik ezen a vonalon – a parkettán – a mélységeket.
Környezetei ártalom, dünnyögi egy nem dohányzó, miközben az ablak közelében álló üres székhez csörtet. Itt, a közökben, méternyi szekrényekben könyv, dolgozatfüzetek s egy korán szunnyadni készülő kollega karja, feje…
Akiknek hátrább már (még?) nem jutott hely, elfoglalják ugyan az első sorokat, de a közlekedési út mentén, középen elhelyezkedve, felsőtestüket kissé megdöntvén. Így az előadóra függesztett tekintettel, mértéktartó bólintásokkal eredményesen kifejezhetjük helyeslésünket, amely ugyan nem oszt, nem szoroz, de egyéb számításoknál biztos beválik.
A beszéd korszerű. Múltkorszerű. A hozzászólók is a múltkor kijelöltettek. Papír jő, de nem a jelenléti, az csak szünet után. Ez valami határozatféle. Tehát: elfogadjuk, elhatározzuk, vállaljuk és így tovább. Most kell szavazni? Ugyan, majd szólnak, ha kell. Nem szóltak, így biztosan el is fogadtuk. A dolgozatjavítás viszont kissé kuszára sikerült. Stencilek – a tanácskozás végtermékei – maradnak a földön, székeken. Határoztunk. Van már feladat.
1987.
