Egy rangos történész szavai - Giginek, bo-56-nak, papirszobrásznak és akiknek nem mindegy
Egy rangos történész szavai - Giginek, bo-56-nak, papirszobrásznak és akiknek nem mindegy
1998 nyarán … Feleségem, aki tanárnő, történetesen éppen az új típusú történelemoktatás, vagyis az “ember és társadalom” nevű, a világon sehol sem létező tárgy helyi tanmeneteit állította össze. Bár vért izzadt, a kimeneti szinteket egyszerűen lehetetlen volt úgy összehangolni, hogy a nyolc-, a hat- és a négyosztályos gimnáziumokba készülők egyaránt felkészülten felvételizzenek. Mi ennek a “szoclib” kormány alatt kidolgozott és 1998 tavaszán nagy sebbel-lobbal törvényerőre emelt új oktatási koncepciónak a bevezetését – mivel a megvalósításához szükséges feltételek nagyrészt hiányoztak – nagy hibának tartottuk, és azt vártuk, hogy a “polgári kormány” – ígéretéhez híven – leállítja.
Ehelyett mi történt? Az új miniszter bejelentette, hogy az alaptanterv rossz ugyan, ám az oktatást szeptemberben mégis aszerint kell kezdeni. Majd egyévi nyűglődés után mégiscsak érvénytelenítették. És ez persze csak a jéghegy csúcsa. A pedagógustársadalom legjobban valószínűleg az 1980-as évek második felében érezte magát, amikor az 1985-ös oktatási törvény értelmében döntő beleszólással bírt az igazgatók kiválasztásába, és a biztosított szakmai önállóság alapján minden iskolai munkaközösség maga határozhatta meg, hogy a kitűzött oktatási célokat milyen módon – milyen tantervekkel és milyen tankönyvekkel – éri el. Azt megelőzően “pártunk és kormányunk” szólt bele a munkájába, 1990 óta pedig “pártjaink és önkormányzataink”. Egyikük sem értett, illetve ért hozzá.
Pedig ha van valami, amivel Magyarország új versenytársai között az európai mezőnyben megkapaszkodhat, és némi tiszteletet, megbecsülést és – ennek révén – előnyt vívhat ki a maga számára, akkor az nem a foci, nem is a Balaton és gyógyvizeink, hanem az ország szürkeállományának a nagysága és csiszoltsága, még pontosabban a most 10-20 évesek és még fiatalabbak felkészültsége. Mit tettünk annak érdekében, hogy ifjúságunk versenyképes legyen? Egyénileg mint szülők nagyon sokat, közösségként mint magyar nemzet jószerével semmit vagy csak nagyon keveset. Jószerével csak az iskolák számítógéppel való felszerelése tölthet el bennünket örömmel. Minden más szomorúságra ad okot. Drágább, tehát értékesebb könyveket már évek óta nem tudnak kifizetni az iskolai könyvtárak, nyelvoktatásunk színvonala hullámzó és többnyire – különösen vidéken – alacsony, elitnevelés nincs, a lemaradók felzárkóztatása nincs megoldva, a tehetséggondozás – egyelőre nem tudni, milyen eredménnyel – most kezdődik. A közoktatás költségvetési támogatásának többszakaszos leépítése és az önkormányzatok fenntartói és finanszírozói jogokkal való felruházása mára katasztrofális állapotokat idézett elő.
A legszégyenteljesebb és a legaggasztóbb azonban pedagógusaink bérszintje. Az egy főre jutó hazai GDP-nek ez 80 százalékát sem éri el, miközben Svájcban és Németországban az ottani GDP 170, s még Török- és Görögországban is 160 százalékát. A magyar pedagóguskeresetek 1995-ig haladták meg szerény mértékben az átlagos magyar keresetet. Azóta havi 4-6 ezer forinttal
mindig alatta maradnak.
Oplatka András, a Neue Zürcher Zeitung magyar származású budapesti tudósítója néhány héttel ezelőtt, a Magyarország 2000 rendezvénysorozat keretében tartott konferencián elmondta, hogy a svájci politikai elit, amikor több évtizeddel ezelőtt hosszú távú nemzeti stratégiát dolgozott ki, ugyancsak az oktatást találta olyannak, amelynek a fejlesztésétől távlatosan a legtöbb eredmény várható. A svájci honatyák ezért úgy döntöttek, hogy a pedagógusok bérszintjét – persze megfelelő feladatokat is mellérendelve – nem egyszerűen megemelik, hanem a sajátjuk fölé emelik. Nem mindennapi döntésüket azzal az – egyébként triviális – igazsággal indokolták, hogy az, ami az iskolákban történik, hosszabb távon fontosabb annál, mint amiről ők a parlamentben általában vitatkoznak. Néztem a jelenlévők arcát. A lelkesedés mérsékelt volt, a taps gyér. Egy-egy tüzes magyar beszéd jóval nagyobb sikert aratott. Pedig ha valamiben, akkor az oktatás stratégiai ágazatként való kezelésében egyetérthetne a mindenkori kormánypárt és ellenzéke.
Ismét Márai jut eszembe, aki a háború vége felé jegyezte naplójába, hogy Magyarország “csak a minőség igényével élhet és maradhat fenn az új Európában; nincs módunk középszerűnek lenni”. De idézhetném Eötvöst, Klebelsberget, Teleki Pált és persze Németh Lászlót is. S ha ebben az alapvető kérdésben egyszer nemzeti konszenzus tudna kialakulni, akkor innen már csak egy lépés lenne annak tudomásulvétele, hogy tanítani legjobban a tanárok tudnak, esztergálni az esztergályosok, s a politikusok egyikhez sem értenek. Ők politizálni tudnak, ha tudnak…
Romsics Ignác: Dalmáciai levelek (részlet a 7. levélből), Mozgó Világ 2001. 2. szám.
