Az 1962/63-as tanévben az osztályból öt-hat tanuló röpült vagy lelépett, nem csinált belőle ügyet sem Sári, sem az iskola, sem aki távozott. Aztán akadt egy kivétel.

Vot klassz. Prepodavatyel sztoít vperegyí. Tócska. – diktálta Sári a felmérő tollbamondást. Mit mondjak: igyekeztünk. Szprává szigyít sztudent. Tócska – folytatódott. Nyomattam én is a golyóstollal, s már nem gondoltam a múltra: az oroszból bukásra, majd az orosz tagozatra, amely úgy követte a hasalást, mint a felmérőben a mondatokat a tócska. Más írásjel nem is volt a szövegben, nem csoda, hogy egytől egyig ismételgettük: pont. Így történt. Pont. Sári néni jót mulatott rajta. Pont.

Osztályfőnökünk érdekes egyéniség volt. Mindjárt a neve. A feleltetést elkerülendő egyik, a lányok intézte névnapi köszöntés kapcsán terjedt el róla, hogy Sári nem Sára – mint például a franciatanárnőnk. A két tanár nem ugyanakkor tartotta a névnapját. Nem gondoltam ezt komoly dolognak, mint ahogy nem is kellett volna, hogy az legyen, csupán valami női flancoskodásnak. Számomra akkoriban a kardigán és a pulóver sem különbözött lényegesen, nemhogy Sára és Sári. A nominális különbség a felköszöntések gyakorlatán aligha változtatott, az osztály nem diszkriminált: egyik névnapon sem szerettünk felelni, mindketten kaptak virágot, édességet, meg feliratot a táblára.

Sári kerek arca, villogó kékes-zöld szeme, csak kissé telt alakja megtöltötte orosz- és történelemóráinkat. Sose unta, amit csinált, nem rejtette el szimpátiáit. Imponált nekem a nyíltsága. A szóbeliségben hivatalos, férjezett nevéből nem volt használatos a cím, bár doktor Csorba Lajosné írta alá az ellenőrzőt, az intőt, rovót, egyebeket. Az utóbbiaknak nem volt túl sok jelentősége: a gyakorlat felülírta az adminisztrációt: elsőben, az 1962/63-as tanévben az osztályból öt-hat tanuló röpült vagy lelépett, nem csinált belőle ügyet sem Sári, sem az iskola, sem aki távozott. Aztán akadt egy kivétel.

Sári igazi komszomolkának tűnt a szememben, elismerően vettem tudomásul harcos mentalitását, közvetlenségét, ízes, határozott beszédét – anélkül, hogy a pártjához vonzódtam volna. Olvastam a komszomolista hősökről szóló Az ifjú gárdát, gyerekkoromban számolatlanul néztem a szovjet filmeket, de tizenévesen egyáltalán nem tudtam azonosulni a KISZ-szel meg a Komszomollal. Balra húzott a származásom, a mindennapi propaganda, meg a világ, amelyet megéltem. Ez a fajta forradalmiság minden másféle gondom kiútjával, néha csak magyarázatával kecsegetett. Mondjam–ne mondjam: lelkesítő olvasmányom volt Lenin: Állam és forradalom című munkája, amelyet József Attila is ilyen idősen fogott a kezébe. Ugyanazt a kiadást hasonló reményekkel olvastam én is, majd’ ötven év múltán.

Nos, az én életem sem az állam elhalása, sem a vágyott boldogság felé haladt. Csupa csősz világom nem nagyon különbözött József Attiláétól. Valami nem stimmelt.

Egyik osztálytársunk, a túlkoros de agyilag nem túl fejlett Füleki KISz-tagként került középiskolába, ő már az általánosban kiérdemelte a felvételt. Gyárigazgató apja a technikumnak is juttatott egy porcelán Lenint, míg lányaink a tanteremdíszítéshez cserép virággal szolgáltak. Fülekit – ma már bevallhatom – nem csak azért utáltam, mert nekem még – Sári szerint – ezután kellett kiérdemelnem a KISz-tagságot, bár ez is mélyen sértett, nem is a minőségi orkán kabátért meg az óra alatt is kattintgatott fényképezőgép miatt, amelynek eredményeként ma színesben láthatjuk kamaszkori önmagunkat. Legjobban a lányokat, a Nőket! irigyeltem tőle, akiket – férfi lévén – megkapott. Mit megkapott! Uralta őket, játszott, packázott velük, s mindezt közszemlére tette, mert tehette. Nem volt népszerű a többi srácnál sem: a fiúk szinte brummogtak a gyönyörűségtől, amikor Karesz, a tornatanár úgy vágta nyakon a szekrénytől-kötéltől ódzkodó, borotválással serkentett hónaljszőrzetű macsót, hogy vér serkedt ki a füléből. Panaszt nem tett. Aligha KISZ-tagsága tartotta vissza ettől. Engem viszont a KISZ-tagságtól Füleki kapcsán Sári, és mint említettem: maga Lenin elvtárs! Elvhűek voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek…

Nem hinném, hogy csupán vénülő szemmel látom vonzóknak az osztály lányait! Szépek, nagyon kedvesek, ha kellett: komolyak, ha lehetett: pajkosak voltak, ki így – ki úgy. Körülvették az embert mindenféle gyönyörűségek ígéretével. Először a szemek, arcok sugároznak elő a múltból, azután az iskolaköpeny rejtette domborúságok, a derék, a csípő, a kemény comb, és ó jajj! a mellek! Mennyire szép tudott lenni, s mennyire rejtelmes a lányok haja! Az első koedukált osztály számukra is újdonság volt, hát még nekünk, fiúknak! A Május 1. moziban a Fekete tulipánt meg a Cartouche-t néztük meg együtt, mert csapatban jól esett! Ők szerveztek mindent, a közös strandolást is, ha akadt valamilyen alkalom, lyuk a napi teendőkben, hiszen a bejárókat a menetrend és a szülői szigorúság ugyancsak korlátozta. Ki tudja mi okból, még szeptember elején elszabadultunk egy vagy két órára, és a Csalogány utcán a Duna felé haladva kerestünk programot. Valami térkép- és könyvkiállítást ajánlottam, így ragasztotta rám Stopi, azaz a vörös, szeplős Eta az Atlasz nevet. Észrevett, igen, ez jól esett! De még mennyire! Voltak családi viszonylatok is forgalomban: akadt Hugi, Nővérkém megszólítás, Eta is inkább Apucinak, mint Atlasznak titulált, térképnézőbe pedig valahogy el sem jutottunk. Nem ez volt az egyetlen, és korántsem a legfontosabb, amit kihagytam. Kihagytunk.

A Sári kedvence Magdi, akiből később szintén tanár lett, épp úgy valamelyik sose hallott nevű észak-magyarországi, hegyek között rejtekezett faluból került Pestre, akárcsak az osztályfőnök. Ott még oroszt sem tanítottak, ezért Fazekas – hogyan csinálta, hogy nem – fél év alatt pótolta az általános iskolai orosz anyagot. Jelesre. Mit tagadjam: elámultam a teljesítményén! Szép lány volt, ám a többiekhez képest magas, erős mellekkel, csípővel, asszonyos gödröcskés mosollyal, s mindig felnőtt tartással, mérséklettel. Vidám volt, de nem viháncolós, és a fiúkkal cseppet sem kihívó. Hárman-négyen lehettek szinte nők: Pável Magdi meg Winkler Jutka, a kézilabdázó Wickhardt Gabi. A szememben valamiféle női összetartozás az ofőhöz kapcsolta őket.

A névhasználatán kívül is lehetett tudni ezt-azt Sáriról. Az egyik osztálykiránduláson, szülőfaluja közelében került szóba, hogy édesapját agyonütötték. Ha közvetlenül hallom, akkor sem faggattam volna: mikor, miért, hogyan történt. Az ilyen históriák mélyén ott lehetett az ital, de amit hallgatás fedett el, véresen folyt a megtorlás, az osztályharc, nem éppen úgy, mint Leninnél, vagy a tankönyvekben. Kit leütöttek, mert a téeszbe agitált, ki meg felkötötte magát, mert bekényszerítették. Egyetlen szó nem esett erről otthon – családot nem írnék –, sem az iskolában. De Sári mintegy mellékesen, talán nevelési célból, egyszer elmesélte, hogyan járt ki ’56 után Ausztriába, hazahozni a megtévesztett, disszidált fiatalokat. Nem akármilyen nő volt tehát, bátornak gondoltam, olyannak, aki a hős komszomolka minősítést kiérdemelte.

Hogy Kamill barátom mégsem kedvelte Sárit, azon csodálkoztam. Szülei és ő maga sem titkoltan párttagok és pártba predesztinált emberek voltak, tehát osztályfőnökünk elvtársai. Közeli lakásukba egy ízben bejelentés nélkül családlátogatott az ofő, talán egy váratlan ötlet, szabad óra, vagy a nevelési terv időarányos teljesítése okán. Festés vagy takarítás volt éppen, de az elutasítás nem ebből adódott. Kamill a költőként, rokonként vagy a család barátjaként szóbahozott Kassákot is letagadta később, pedig hozzám képest – akkor úgy véltem – ugyancsak egy oldalon álltak. Kassák sem számított igazán jó elvtársnak, idővel anarchistaként nekem is jobban tetszett.

Sári jól bírta a kekeckedést, a vitát. Minden további nélkül szembeszálltam vele, kétségbe vonván például, hogy ki volt az Egyesült Államok első elnöke, félig a kamaszos magabiztosság, félig egy felületesen olvasott Franklin-életrajz alapján. A könyv kölcsönveszett, de gyakran eszembe jut, ha egykönyvű vitabajnokok igazság-monopóliumával találkozom, hiszen tévesen Jeffersonra tettem – az atlaszokban is szereplő Washingtonnal szemben. Mert Jefferson volt a rokonszenves, nem a kicsinyes Washington, az ő igaza szerepelt az általam ismert apokrifában, sumír-magyar eredetkönyvben, ő volt az eltitkolt igazság, amelyre rácuppantam.

Sári mindezt sosem torolta meg, akárcsak azzal, hogy a három Henrik háborújának részleteiről feleltetett volna. Még becenévvel is megtisztelt. Hanyagul előrehajigált járásomat szemlélve Tohonyának titulált. Húgom szerint – aki mindkettőnket kívülről látott – apám lépkedett így.

Tohonya. Nem éppen Cartouche, Tulipe Noire, vagy D’Artagnan! S vajon meddig még csapatkapitány?