Lengyel András 60. születésnapjára.
Katalógus
Míg Nagy Pista tanár úr születésnapi köszöntésére távoltartási végzést hoztam magam ellen, s már a címben is – A tanszék a kályha – igyekeztem ezt az önszuggesztió reményében előrebocsájtani, Lengyel Bandi fennállásának kerek évfordulóján ilyen trükkre nincs szükség. Lengyel Andrásról legtöbb barátjának és ismerősének a tudós irodalomtörténész jut eszébe, így számomra, ha valami mást, mint kézenfekvőt akarok írni, a legcélszerűbbnek látszik hozzá közelebb menni, és azt a pozíciót felvenni, melyből az elismert szaktekintéllyel közösen töltött diákévekre emlékezem. Ady Takács tanár ura mintájára is megtehetném.
Vitatkoztam én erről Beöthy Zsolttal is. Ő is nekem adott igazat.
Az irodalomtörténet óráin gyakran mondja ezt el Takács tanár úr, akár Apáczai Csere János életének egy még eléggé meg nem világított epizódjáról prelegál, akár valamelyik Arany-ballada ismeretlen sajátosságáról van szó.
A fiúk persze rettenetesen álmélkodtak. Egy ember, aki Beöthy Zsolttal vitatkozott! Aki többet tud Apáczairól, mint Beöthy Zsolt!
Takács tanár úrnak jólesik a fiúk csodálata.
No, persze hogy vitatkoztunk diákkorunkban Lengyel Andrással is, valóban komoly dolgokról, s mivel úgyszólván mindenről beszélgettünk, felidézhető anyagom lehetne bőven. A dokumentáció, ha volna, nem férne el András ma még meglévő, múzeumi dolgozószobájában sem. Válasszunk inkább néhány emlékképet!
Két-három hetes főiskolai hallgatóként Bandi ott áll középen és hátul a makói kirándulás elmosódott fényképén, amelyet nem akkori lakótársa, a szintén ott látható Nagy Ádám készített. Mert Ádám kezéből homályos kép épp úgy nem került ki, mint Lengyel András műhelyéből homályos szöveg. A makói kiránduláson kezdtük megismerni a diáktársakat, tanárainkat, s kezdtünk kötődni a fentebb említett kályhához, a töri tanszék tudományos diákköréhez.
Szakpárunkra meglehetősen nagy volt a túljelentkezés. Eredetileg egyikünk sem készült magyar-történelem szakos tanári pályára. Bandi a Szegedi Tanárképző Főiskolára egy év késéssel jött, én többel, bár nem kellett kétszer felvételiznünk. Tanulócsoportunkba alighanem én kerültem a legalacsonyabb pontszámmal, ennélfogva sokkal komolyabban vettem a főiskolát, mint a többiek. András nagyon hamar mellőzte a felesleges penzumokat, amelyekre bőséggel kötelezték akkoriban a diákot. Volt katonai ismeretek tantárgy, meg iskolai egészségtan is, egyszóval minden, amit egy felsőséges íróasztalnál a leendő általános iskolai tanároknak megálmodhattak. Az egyetemes történet heti egy, az előbb említettek vagy ugyanennyi, vagy kétszer ennyi szemináriumi órát igényeltek. Hat-hét tárgyból vizsgáztunk általában, az elolvasandó könyvek sok ezer oldalszámát nem volt időnk összeadni, ám az első tapasztalatok után a közvetlenül vizsga előtti estéket más jellegű elfoglaltságnak szenteltem. 
Jobb híján linóleumot metszettem. A manuális munka kikapcsolt, az anyagszerűséggel nem törődtem.Lengyel András barátom exlibrisén három akkori idolja közül az egyiket örökítettem meg: Révai Józsefet. Kezdetben inkább egy másik történelmi személyiség, Boczkó Dániel érdekelte, akire alighanem Virágh nevű békéscsabai történelemtanára irányította a figyelmét. Az első publikációja másodéves főiskolásként Veres Péterről az Alföldben, majd a következő Révairól az Irodalomtörténetben jelent meg. Érdekelte a fiatal Lukács, orsós magnóval interjút készített az idős Vas Zoltánnal. A munkát az adatgyűjtéstől kezdve pontosan kellett végezni.
Mindketten baloldali nézeteket vallottunk, én anarchista-guevarista beütéssel, Lengyel András pedig leginkább tudományos ambíciókkal. Ez volt az oka annak is, hogy András a felesleges stúdiumokat hanyagolta. Kiváló tanárunk, Lőrinczy Huba, aki katalógust nem tartott, egyenesen világnézeti okokat keresett abban, hogy a KISZ-szel igazolva néhány óráját nem látogattuk. Pedig az övéit érdemes volt, ki is került a tanszékéről, mint az egy fejjel nagyobbra nőttek általában. Igaz, ami igaz: doktori címet nem hordozott a neve előtt.
Az irodalomtanszéken az egykor jó hírű középiskolai tanár viszont egyenesen jogász doktor lett! Le is csavarozta rögvest a régi, illetlenül pucér névtábláját az ajtajáról, s kifüggesztette: Dr. Elekes Mihály adjunktus, konzultáció: csütörtökön 14-től 16 óráig. Annak a hatalmas tudományos fejlődésnek a tárgyiasult jele volt ez a felrajzszögezett rajzlap, amellyel gondnokság nem tudott lépést tartani. A munkát a jogásznak kellett végezni!
Az újdonsült doktorral Bandi sem tartott lépést. Elekes Miska, aki korát megelőzve már a hetvenes évek elején fehér zokniban járt, esztétikából is vizsgáztatott. Hogy tanított-e, arra nem emlékszem, bár az óráit – elől-hátul katalógussal – megtartotta. Akkoriban Lukács György olvashatatlan, de Szigeti Józseféhez képest elismertebb munkája volt a sztár ebben a marxista diszciplínában. Zárjuk rövidre: a marxista esztétikához senki nem értett igazán, így lőcsölhették a tárgyat Elekesre. Ő komolyan vette magát és – szerencsére – engem is. Jelesre vizsgáztam nála, hiszen épp úgy volt fogalmam sem volt az esztétikáról, mint a derék jogásznak. Bandi ellenben – a főiskolán akkoriban Lukács legjobb ismerője – éppen hogy megúszta egy közepessel. Kitalálható, hogy miért…
Ha már – nem véletlenül – a baloldaliság és az esztétika került szóba, Gácsi Mihály Honfoglalás című metszetén bal felé tartanak a népek: irány Verecke. Egyik lemarad a kocsmapultnál, a másik egy fa tövében épp kiereszti, amit legurított a torkán, a harmadik örömlánytól távozóban csatlakozik a menethez, ez sportlapot olvas, amaz kopasznyakú totem-madarat emel magasba. Ott menetel mindenféle esendő, reménykedő, szeretni való atyafi. Középtájon egy köpcös, egyenes fickó szálloda-címkés kisbőröndjében szerszámait viszi. Hiszen a munkát el kell végezni az ígéret földjén is!
Nála, Papi Lajos szobrászművésznél szilvesztereztünk 1969-ben Pozsár Vilivel, a Szabadkáról Szegedre került barátunkkal. Együtt vigyorgunk az elkallódott fényképen, papírcsákóval, krumpliorral. A történettudomány segédtudományai vizsgája után nem akaródzott az albérletekbe külön-külön egyedül visszatérni, így meg sem álltunk keresztapám pár órás vonatozásnyira lévő otthonáig. Bejelentés nélkül érkeztünk, vidám rikkantás fogadott bennünket, felkerült a tűzhelyre a hatalmas fazék aprókáposzta, azután lakomáztunk, koccintgattunk, beszélgettünk énekelgettünk reggelig. A hangulat bennem él, a fotóktól alighanem elváltam az 1970-es, még közös szilveszterünk következtében. Mindketten ekkor ismertük meg jövendő asszonyunkat, Bandi egy életre.
Az 1973-as, még az alsóvárosi épületből indult ballagás után, amelyen a Béke-tanszék pénztárában ült Marika nénitől is elbúcsúztunk, Lengyel András egyetemi könyvtáros lett. Sorra jelentek meg munkái, de jogból nem doktorált. Most a Móra Ferenc Múzeum irodalomtörténészeként, pályája csúcsán, hatvan évesen nyugdíjazták.
Lengyel András balra el! A katalógusból törölve!
Fogd a kisbőröndödet, próbáld belepakolni a kis teherautónyi jegyzetet, vázlatot, hangfelvételt, és folytasd a hontalanság után is. Ahogy lehet.
A munkát el kell végezni, András!
Utóirat: Marika néni - a Béke-tanszékről - most:
