Korábban a főbérlőnk verte ki gyermekünket a páromból. Megtehette.

Apás szülés? Ugyan már, harmincöt éve nem volt divat, amúgy sem vagyok divatkövető. Maga az esemény az anyós szóhasználatában így kezdődne: Hajnalban vitte be a mentő a klinikára, s úgy két-három óra tájban már leszült…

Soroksári munkahelyemre telefonüzenet, albérletünkbe távirat érkezett: a klinikán van. Aranyember apósom értesített: a telefonáláshoz is, a távirathoz is el kellett mennie hazulról, a sátortetős házból, ahol a felesége alkotta meg és uralta a családot. Rend volt és tisztaság, akár minálunk, az állandó anyai felügyelet is rendelkezésre állt. A veszélyeztetett terhesség heteit-hónapjait a várandós anya a szüleinél töltötte, a szülészeten pedig ismerősként várta az orvos.

És mi? Mit vártunk? Gyereket.

Ideje volt a jövetelének. Választottunk nevet lánynak is, fiúnak is. Én az apósomét szerettem volna, de a családi név azzal az utónévvel együtt a boldog mamának egy korábban vágyott férfit juttatott volna eszébe. Lány név akadt a felmenőkéből elegendő. Nem emlékszem rájuk, mert nem lányom született. Hogyan gondoltam tovább a többit? A felcímkézés után? Nem nagyon volt elképzelésem: biztosan reméltem, egyszer igazi otthonunk lesz, igazi karácsonyfa, igazi születésnapok, hármasban, négyesben. Majd, ha kapunk lakást… Ez tűnt a legnehezebbnek.

Egyetlen órámat kellett csak átadnom az iskolában, azt is írásbeli feladatokkal előkészítve, rendben, s már utazhattam is. Előbb két átszállással a Nyugatiba, aztán az expresszel a célállomásig. Volt időm gondolkozni, ábrándozni, de csak a várakozás töltött be teljesen, a különleges nap, a sosem volt alkalom. Utólag kiderült: félúton lehettem, amikor Nagyfiam először szippantotta be a tiszai szellő illatát, és felsírt. Mire a klinikára értem a vödörnyi virággal, már fontosabb dolga is akadt az apjánál: jóllakottan aludt. Az anyja örömmel újságolta:

– Képzeld! Fiú!

– Hogy vagy? Mi volt? – kérdeztem.

– Reggel behoztak és hamar jött Szöllősi doktor, és két órája megszületett! Fiú!

– Igazán jó, őrülten jó minden! Egészséges? Nincs semmi baj? Te hogy vagy? –

– Nincs, nincs baj, dehogy, sőt: Fiú!

– Nahát! Fiú! – esett le nálam a tantusz: Fiú, fiú, mi is lehetne más: Fiú!

Az engedélyezett idő leteltével kedves tanáromhoz siettem, nem pusztán azért, mert a klinikák mellett lakik. Tiszteletbeli apai nagyapa azóta is. Rövid látogatás apóséknál, majd utazás vissza.

Másnap tanítás után méltó koccintás a tanáriban.

– Saigon felszabadult! (Azaz: Rambóék hazamentek.)

Névadó nem volt, a nejem a katolikus keresztelővel csak bosszantani akart. Miért? Mert bosszankodtam. Megtehette.

Ennyi lett volna? Bizonnyal nem. Hiszen rég vártuk őt. Korábban az egyik főbérlőnk verte ki gyermekünket a páromból, amikor nem tartózkodtam a lakásban. Mert ő is megtehette. Háromnegyed hétre jártam dolgozni reggel, s este hat előtt nemigen értem haza. Napközis ügyelet, tanítás, szakkörök, pusztai napközi. Feleségem – házinénink négyszemközti támadása után nem sokkal – rosszul lett, kórházba került, és bekövetkezett az elhalt magzat eltávolítása. A kolléganők némelyike nyugtatott, amikor a naplót épphogy a helyére vágva loholtam kifelé a tanáriból, látogatni: nem nagy dolog, gyakran előfordul… Csak tátottam a számat: Gyakran?!

A hurcolkodás valóban gyakori eset volt, párszáz kötetes kezdő könyvtárunkkal, boltokból összekunyerált kartondobozokban. A barátok, Csicsó, Dudi a cuccolás után rákérdeztek a következőre, hiszen a sör annyira jól gurult ilyenkor! Meg a szavak, félmondatok, közös szitkozódások is. Akadt olyan esztendő, amelyben öt lakáscímünk sikeredett. A lakótelepek már épültek, a nyolcadikosoknak a lakáspolitikai határozatok történelmi jelentőségét emlegettem, miközben Döme, a régi barát, az apjával együtt párttag-munkásőr-törzsgárdatag mérnök is csak áhítozott a békásmegyeri panel után.

Nagyfiam születése idején segítőkész, békés házigazdáknál udvari szoba-konyhában albérleteztünk, vízcsap bent, budi a kertben. A csecsemő fürdővizét palackos gázzal fazékban melegítettük. Az olajat marmonkannával hordtam a fűtéshez. Napközben, nem lévén háztartásbeli, mint az anyósom, keveset tudtam segíteni. A nejem az anyaságban elfáradt, gyeses lelki problémáiról pedig a Nők Lapjából olvashatott. Velem sem volt megelégedve, amit meg tudok érteni: hiszen magam is így vagyok ezzel. Akkor még titkolta, bár világ életében úgy vélte: jobbat érdemel, több jár neki. Hetekre elutaztak tehát az anyóshoz, s a visszaérkezéskor a Nyugatiban én csak azon izgultam: vajon megismer-e a fiam? A többi? Nem nagyon érdekelt…

Esténként pedig, szinte mindig:

- Rosszkor jöttél! Épp most aludt el! – vagy: – Ugyan már, még felébreszted! és:

– Csak ez hiányzott, ez a betegség! Miért nem tudsz vigyázni?!

Igazi otthon, asszonnyal, gyerekkel, a sarokban karácsonyfával? Igazi férj, szerető, biztonságot nyújtó? Nem az albérleten múlik. Nem a kiutaláson.

Az emberhez igazítja a sorsa.

A legtöbb, amit a gyermek apjától-anyjától kaphat: a megfelelő szülő. Ha magamba nézek: lehettem volna jobb, megfelelőbb. A gyermekeim anyja meg akár rosszabb is. Hiszen rajtam múlott. És kettőnkön a születésük.

Isten éltessen, Fiam!