Gondolják, hogy a főnökük irgalmazni fog nekik?
Két évig dolgoztam Művese osztályon. Igaz, a mondat ebben a formában és egészében, valamint objektíve és az ellentmondások valamint az ellentétek kibontásának elvárható szintetizáló követelménye szerint dialektikusan értelmezendő konkrét realitásában nem teljesen felel meg a helyzetnek, mert itt inkább csak munkahelyem volt, meg beosztásom, továbbá egy jótevő főnököm: Büszke elvtárs. A Művese osztály apparátusi idiómát idéz, a tanács eme részlege hivatalosan tekintélyesebb és egyre hosszabbodó nevet viselt (Városi Oktatási-, Művelődési- és Sportosztály), amelynek súlyát a terpeszkedő elnevezés épp úgy növelte, mint a munkatársi névsor gyarapodása. Ez utóbbi folyományaként kerültem ide én is. A kisvárosi főhivatalban, mint minden másikban azóta is, Parkinson törvényei érvényesültek a növekedésre vonatkozóan épp úgy, mint főkutya-alkutya viszonylatokat tekintve. Itteni bukásom például épp azzal kezdődött, hogy – nem lévén benn Büszke elvtárs –, egyetlen értelmes, hasznos munkámról pár mondatos tájékoztatást adtam egy hírt áhító újságírónak. Én magam. A Török Szultán stílusában szólva: Sajátúlag.
Na nehogy má’!
A kisváros két iskolája közül az egyikben országos ágazati szintű pályadíjat nyert a könyvtáros. Más dolgunk alig akadt, mint hivatalos közlönyöket, szakfolyóiratokat olvasni, ezért erről is tudomást szereztünk. Volt közvetlen napi, mondhatni: családi kapcsolat is az intézmények és a szakigazgatási szerv között, de a közlöny, az közlöny, közleményére a hivatalnak reagálnia kell. Ment is az üdvözlő dísztávirat két utcával odébb, magam meg azt éreztem: igazán jó helyre kerültem, itt becsülik azt, aki dolgozik; aki kiválik, azt elismerik, ha teljesít. Szívet melengető volt ezzel az értékrenddel azonosulni! Ámbár ha ugyanez a könyvtáros valami új dolgot kezdeményezett helyben és a saját szakterületén, akkor a reakció, minden egyéb részlettől eltekintve:
Na nehogy má’!
Így aztán én kaptam meg azt a feladatot, amelyet korábban az általam személyesen nem ismert kolléganő szeretett volna megvalósítani. Olvasótábort kellett szervezni. Mit kellett! Szervezhettem! Volt rá pénz, paripa, fegyver. Kedvem szerint alakíthattam a programot, hívhattam vendégelőadókat, tánckart, zenekart, de a hazai, a városi táboroztató csapat kiválasztásában szabadságom csak formálisan érvényesült. Kezdettől a hivatali szűrőn keresztül tájékozódtam mindenkiről, akivel kapcsolatunk lehetett. Különféle verbális és nonverbális közlések befolyásoltak, hogy ki kedveltebb és ki kevésbé kedvelt a könyvtárosok, pedagógusok, művészek közül. Büszke elvtárs csak testbeszéddel jelzett, a kollégáim segítettek dekódolni az „elvárásokat”. Nincs rá okom, hogy utólag, akár névtelenül is személyükben megbántsam az egykori kiválasztottakat, a főnököm által is elismert jó szakembereket, a főnök feleségét és a feleségem főnökét. Máig szégyellem azonban, hogy nem bátorkodtam meghívni a táborba az akkor már országosan ismert kórusvezetőt, a megye-szerte sikeres tűzzománc-művészt, a meglehetősen szuverén, jelentős művészet-pedagógiai nevelőmunkát végző grafikust. A díjnyertes könyvtárosnő neve fel sem merült.
Na nehogy má’!
Úgy éreztem, tartozom azzal a Művese osztálynak, a szimpatikus főnökömnek mint magánembernek is, hogy az egyetlen szűrőt, amely a tábor előkészítését indirekt módon befolyásolta, figyelembe vegyem. Hivatalnokká történt átváltozásom mégsem sikerült, igyekezetem nem volt elegendő. Az apparátusi értékrend és az enyém sehogy se egyezett. Bár a tábor igen változatos programja megvalósult, a gyerekekkel együtt – Büszke elvtárs számára addig hallatlan módon – énekelve utaztunk hazáig, alkotásainkból kis kiállítást is rendeztünk, mégis megbuktam. Ugyan a városi lapnak immár nem nyilatkoztam, a táborról ellenben megállapította a főnököm, hogy nagyon hideg volt az idő, az asszonyok fáztak. Nem elég udvariasan prezentáltam a kávét a főnököm feleségének és a feleségem főnökének. Elköltöttem és elszámoltam azt a pénzt, amelyet az adományozók a táborra szántak. A Művese osztályon tehát nem maradhattam tovább.
Na nehogy má’!
Erre emlékezve azon tűnődöm, hogy vajon, a magyar oktatási rendszerben miféle értékrend érvényesül? Folyamatosan érkezik a legújabb pedagógus-elbocsátási hullám. Ugyan kik fognak megmaradni az iskolákban? Kiknek nem fognak felmondani? Annak a lelkéből szép tanítónőnek, aki – csak úgy magától – volt bátor két gyönyörű olvasókönyvet is közreadni? Annak a szaktudományát egyetemi szinten is művelő középiskolai tanárnak, aki több katalóguscédulával van jelen a könyvtárban, mint ahányszor oda az igazgatója valaha is betette a lábát? Vagy lesz biztos az állása, annak, aki nem saját könyvekkel, de azzal tűnik ki, hogy van egyénisége, felkészültségéből eredő tartása, vannak önerőből elért eredményei, s akit a fiatalok mindig megtalálnak, hogy tanítványai lehessenek? Az ilyen embereket nem nehéz az iskolákban felismerni. Gondolják, hogy a munkaadó irgalmazni fog nekik?
Na nehogy má’!