Több, mint egy évtizedet töltöttem börtönben

– Hatszázas, tessék!

– … –

– Mártikát? Sajnos, őt nem tudom adni. Sitten van.

- …?! -

– Ahogy tetszik mondani: dr. Pataki Márta.

– …? -

– Igen, a Csillagban. Marx tér 13. Tetszik ismerni? Ugye meg tetszik érteni, hogy nem tudom adni a tanárnőt?

A beszélgetés ezt követően megszakadt, a másik beszélő elnémulása után maliciózus kollégánk elégedetten tette helyére a kagylót. Fekete Jenő tanár úr sajátos, ironikus humora gyakran mozgott a rosszindulat határán, így az előbb említett ziccert már csak azért sem hagyhatta ki, mert maga is csalódott várományosa volt a Mártikának kiosztott börtönbeli helyettesítésnek, ám a főnökség gyakran fosztotta meg őt a túlóráktól, a különféle pluszpénzektől.

Amikor új kollégák érkeztek, s Jenő megorrontotta, hogy az illető valakinek a valakije, netán mozgalmi beosztásban, KISZ tanácsadó tanárként vagy kultúrnéniként alkalmazták, és ezért vélhetően főnöki kedvenc, a maga tanproletári mivoltából kiindulva úgy kitakaríttatta velük a szertárt, hogy irányítás közben még a szeme rebbent. Az egyik széken derűsen üldögélt, szuszogott, orientált, véleményezett. Mire a kolléganők feleszméltek, már minden a helyére került, pormentesen. Ehhez képest engem, mint új fiút nagy jóindulattal tájékoztatott: a diri matekot tanít, de nem tud négyzetre emelni, X-né kurva, Y-né apéniás, Kis kolléga hörcsög, Nagy kolléga hólyag. Kicsit a szakma is szóba került, aztán nagyot sóhajtva feltápászkodott, és bejelentette:

– Most már indulnom kell! Megyek a kedves kis rablógyilkosaimhoz!

Gondoltam, ez is egyike a stilisztikai túlzásoknak, amellyel az új kolléga számára érdekessé és otthonossá teszi a Hatkilót, mintegy beavat és befogad a hatáskeltő szöveggel, de pár hét múlva rá kellett jönnöm: a rablógyilkosok szó szerint értendők.

Persze majd’ minden a pénzről szól a tanáriban is. Nem arra gondolok, hogy ölni tudnánk érte, ez azért túlzás. De tanévkezdéskor, szeptemberben jut belőle a legkevesebb, nincs nyári túlóra, csak az alapfizetés. Szeptemberben a pedagógus gyereke is óvodát, iskolát kezd, ennek vannak költségei, kinőtte a divat a ruhát, a Rotring ceruza is követelmény, s egyszer az is megtörtént, hogy kisiskolás fiunknak az egyetemről frissen szerzett nyeretlen harmadéves angoltanár előírta két darab kéziszótár megvásárlását a méregdrága nyelvkönyvek mellé. Oroszt is „tanultunk” persze, olcsóbban, a szeptemberi helyzetet mégis egy szóval foglalhattuk össze: Gubanyet.

Így esett, hogy amikor egy kiváló kollégánk hátat fordított a börtönnek, akarom mondani az iskolának, nem sokat tétováztam, elvállaljam-e helyette a Csillagbörtönt. A konkrét helyzet konkrét elemzése egyértelművé tette a döntést. Amúgy is megvan ott valamennyiünk téglája, ideje hát szemügyre venni. Még protekcóm is lehet. Így aztán több, mint egy évtizedet töltöttem börtönben. Hetenként egy délután. Nincsenek rossz emlékeim róla.

Amikor az első-második zártkörű tanítási napot követően a nejem odahaza megkérdezte:

– Nem félsz odabent, rablók, gyilkosok között mozogni? – meg kellett nyugtassam:

– Vannak ott rendes emberek is. Akad, aki csak a feleségét ütötte agyon…