Palesztina, Izrael, a zsidó és palesztin szavak háttér-információi
Palesztina, Izrael, a zsidó és palesztin szavak háttér-információi
Bejegyzésem szövegét egy (nem politika-történeti) kéziratból szerkesztettem ki. Apropóját a NolBlogon is visszhangot keltett tragikus gázai akció, és ennek kapcsán a témáját a palesztin szó eredete, a Júdea, Izrael, Palesztína megnevezések háttér-információi képezik.
A Szentírásban fennmaradt hagyomány szerint közel négyezer éve kapott ígéretet az ősatya: “Kelj fel, járd be ezt az országot hosszában és széltében: mert néked adom azt. Elébb mozdítá azért sátorát Ábrám, és elméne, és lakozék Mamré tölgyesében, mely Hebronban van, és oltárt építe ott az Úrnak” (1Móz 13,17-18). Isten szövetséget kötött vele, majd Ábrahámnak nevezte őt. Midőn Ábrahám késznek bizonyult fiának, Izsáknak feláldozására, a szövetséget megerősítette az Isten. Mórija földjén, azaz a mai jeruzsálemi Templomhegyen kapott áldást és ígéretet az Úrtól Ábrahám. „És áldottak lesznek utódaid által a föld összes népei, mivelhogy hallgattál szavamra” (1Móz 22,18).
Izsák feláldozásáról a héber Tóránál sok száz évvel később leírt muszlim szent írat másként beszél, annak a főszereplője Ibrahim másik fia, Izmael. A két sémi nép, az arab és a héber egyesek szerint féltestvérnek, mások szerint unokatestvérnek tekinthető.
Izsáktól származott Jákob, a tizenkét zsidó törzs ősatyja, aki miután áldást nyert, Izraelnek neveztetik. Izrael népét az egyiptomi szolgaságból Mózes révén vezette ki az Úr. A pusztai vándorlás negyven esztendeje után, mintegy háromezer-kétszázötven évvel ezelőtt kezdődött a héberek honfoglalása. A honfoglalás korát szövetségi eskü zárta a Garizim hegyén Kr. e. 1250 táján. Megkezdődött a bírák kora.
A filiszteusok Kr.e. 1200 körül, az ókor nagy népmozgása során az úgynevezett tengeri népek egyikeként érkeztek a Földközi tenger keleti partvidékére. Magukkal hozták a vas eszközök, fegyverek készítésének ismeretét, ennélfogva sokáig épp olyan legyőzhetetleneknek bizonyultak, mint a hellének között a dór törzsek.
A bírák korát lezárva, a filiszteusok elleni harcokban megalakult Saul, majd városalapítással megkoronázva Dávid királysága (Kr. e. 1005 – Kr. e. 966). A filiszteusok végleges legyőzése, majd a jebusziak területének meghódítása után Dávid mintegy háromezer évvel ezelőtt királlyá válhatott egész Izrael fölött, megalapíthatta a városát, ám bűnei miatt nem építhette meg a magasztos helyet, vagyis a Templomot az égi és földi világ találkozási pontján. De ő helyezte el a találkozás sátorát (ohel moéd) városa közepén, amely így a szövetség központjává vált. Az áldozás helyét azonban nem a hódító jogán, hanem igaz áron vásárolta meg annak tulajdonosától, Araunától (2Sám 24,18-25; 1Krón 21,18-30).
Dávid céljait jól szolgálta Jeruzsálem magaslati helyzete az északi és déli településterület közepén, valamint a tengerparton és a Jordánon túl, keleten települt törzsek közötti elhelyezkedése. A helynek nem voltak előnyös természeti adottságai, nem volt folyóvize, tengerpartja, a sziklás fennsíkot elkerülték a fontos karavánutak. A gyakorlati célszerűség előtt azonban felsejlik a transzcendentális középpontiság igénye, a rend és a törvény városi szférájának uralkodóvá tétele a falain kívüli kaotikus, alá nem vetett, nem civilizált, azaz nem városiasított vidékeken. Ettől vált korszakos jelentőségűvé Dávid alapítása.
Salamon (Kr. e. 966-926) uralkodása után kettévált az ország: az északi törzsek területe alkotta Izrael államát, míg délen Júda (és Benjámin) törzsterülete a másik államot. Az egykori Izraelt az asszírok semmisítették meg 722/721-ben, Salmanészer (V. Sulmánu-asaridu) király a tíz törzset elhurcoltatta Felső-Mezopotámiába és Médiába, ahol valamennyien beolvadtak az ottani lakosságba, s eltűntek a történelemből. A déli államban élt két törzs tagjain kívül a léviták és a kohaniták (a papi és a főpapi nemzetségek) egy része maradt meg.
Júda fővárosát, Jeruzsálemet, benne az első Szentélyt/Templomot időszámításunk előtt 587/86-ban az Újbabiloni Birodalom csapatai rombolták le. Alaposságukról korabeli domborművek adnak hírt a mának. 
Az első Szentélyből közelmúltban mégis találtak egy elefántcsontból készült gránátalma-díszt a szolgálatot teljesített főpap egykori ruházatáról:“... arany csengettyű meg gránátalma legyen a palást peremén körös körül” (2Móz 28,34). De nemcsak a tökéletes rombolás az oka, hogy a Templomnak a maradványai jószerivel nem kerültek elő, hanem az, hogy rájuk települt a ma is élő háromezer éves város.
Júda/Júdea lakóit a babilóniaiak részben leöldösték, részben elhurcolták “Babilon folyóvizei” mellé.
Babilon folyóvizeinél ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.
A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,
Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván:
Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!
Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!
Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobb kezem!
Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad;
ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!
(137. zsoltár)
II. Kűrosz, a Babilóniát legyőzött perzsák királya időszámításunk előtt 538-ban rendeletet adott ki a zsidók hazatéréséről és a hitélet felújításáról.
„Én, Kűrosz, a mindenség királya, a nagy király, a hatalmas király, Sumer és Akkád királya, a négy világtáj királya … Amikor Babilonba békésen bevonultam, öröm és ünneplés közepette a fejedelmi palotában az uralom szállását felütöttem… Jeruzsálem városától kezdve Assur és Susán városáig, Agadéig, Esnunak földjéig, Zamba városáig, Meturnu városáig, Derig, Quti ország földjéig, a Tigris folyón túl fekvő szent városokig, amelyek lakásaikat régen alapították, az isteneket, akik bennük laktak, helyükre visszavitettem örök lakást adtam nekik. Az összes embert összegyűjtöttem, lakóhelyükre visszatelepítettem.”
A perzsák nevezték el az újratelepült, arám nevén Jehud tartomány után annak lakóit zsidóknak.
Nem mindenki tért haza Babilóniából. Számos zsidó maradt meg a szétszóratásban, ahol közösségeik kialakították a helyzetnek megfelelő életformájukat. A hazájukba visszatért zsidók Zerubbábel vezetésével, perzsa védnökség alatt I. Dareiosz idején, az elhurcolásban töltött 70 év után 515 márciusára építhették fel a Második Templomot.
Az egyistenhívő zsidók országának viszonylagos önállóságát a nagy politeista (sok isten létezését valló) birodalmak közötti hadiúton csak több-kevesebb engedménnyel lehetett megőrizni. A szomszédos nagyhatalmak kultuszainak tett engedmények viszont magát a zsidóságot, a szigorú monoteizmust veszélyeztették. A perzsákat legyőzött III. Alexandrosz utódai, vagyis a szíriai görög-makedón fennhatóság ellen 167-ben kirobbant Makkabeus szabadságharc eredményeként a zsidók a Templomot megtisztították a hellenista bálványimádástól és újra szentelték azt. Ennek emléke a hanuka ünnepe.
Az ország néhány évtized múltán római függésbe került, Pompeius hódította meg Kr. e. 63-ban.
A rómaiak az akkor már ezer év óta eltűnt filiszteusokról nevezték el a területet Palesztínának.
A Római Birodalomban kezdetben a zsidók Caesartól és Augustustól kapott előjogokat élveztek: szabad vallásgyakorlatot, a császár képe nélküli pénz verésének jogát, a templomi adó Jeruzsálembe küldésének jogát.
A vallási tekintetben türelmesebb Róma vazallus királya volt a fél-zsidó Nagy Heródes (Kr. e. 39-4). Önkényuralma nagyszabású építkezésekkel járt. Megnagyobbította a Második Templomot/Szentélyt is.
Néró császár korában a római birodalom lakóinak száma mintegy 60 millió lehetett, a birodalomban élő zsidók lélekszáma pedig 5-6 millió. A hagyományos római vallás és mitológia ekkor már sokat vesztett népszerűségéből, a kereszténység és a zsidó vallás ellenben rohamosan terjedt. Néró felesége, Poppea például titokban előbb a keresztény, később a zsidó vallás követője lett.
Rómában nem viseltettek előítélettel a különböző kultuszok követőivel szemben. A bekebelezett népek isteneit a rómaiak befogadták, ezzel az aktussal a római államot szakrálisan megerősítették. Mivel a befogadó római panteonba két felekezet, a zsidó és a keresztény nem volt hajlandó Istenét „elhelyezni”, mindkettő szembekerült magával a római állammal is.
A Második Szentély kora mintegy félezer évet tett ki, Kr. e. 515-től Kr. u. 70-ig tartott. A római függés ellen 66-tól 70-ig vívott szabadságharc következménye a Templom lerombolása és a nagy diaszpóra (szétszóratás) lett. Példának okáért Pannóniába is kerültek elhurcolt vagy elmenekült zsidók.
A Szentély hellenista (politeista, többistenhívő) újjáépítésére római császári kegyből néhány évtized múlva sor kerülhetett volna, de kirobbant ellene a Simon Bar Kochba vezette felkelés (132-135). Mivel nyilvánvalóvá vált, hogy a zsidó vallás a legfőbb forrása a konok, lázongó zsidó öntudatnak, Hadrianus császár eltiltotta nemcsak a körülmetélkedést és a szombat megünneplését, hanem a Tóra tanulmányozását is. A rendelet megszegéséért halálbüntetés járt. Az utolsó zsidó szabadságharc leverése után zsidó nem élhetett az Aelia Capitolinának átnevezett Jeruzsálemben.
A zsidó vallásosság lejáratása – a római hatóságok részéről – elősegítette, hogy a keresztények – a súlyos vádak elkerülése érdekében – felhagyjanak a zsidó szokások gyakorlásával.
A magát a bibliai kinyilatkoztatások sorában utolsó, azokat beteljesítő prófétának valló Mohamed (kb. 570-632) követői a Könyv népével, a jó adózó zsidókkal szemben türelmet tanúsítottak. Maguk is templomot emeltek El Kúdszban (a Szent), azaz a meghódított (638) Jeruzsálemben. A templom természetesen a legszentebb helyen, a Templomhegyen került felépítésre. Utóda a mai Szikladóm.
I. Szelim (1512–1520) megszerezte az Oszmán Birodalom számára Szíriát, Egyiptomot, és a köztük lévő területeket is. Az Oszmán Birodalom négyszáz év múltán bekövetkezett feldarabolása helyezte újra a térképre Palesztinát.
Az I. világháború alatt McMahon brit főbiztos a mekkai seriffnek ígéri a közelebbről meg nem határozott Arábia függetlenségét, Lord Balfour pedig a zsidók számára ígéri nemzeti otthon létrehozását – támogatásukért cserébe.
1920-tól (1923-tól) a török fennhatóság, arab vagy zsidó függetlenség helyett Palesztina névvel brit mandátumterület létesült. A név a Kr. e. 1000 körül, tehát kb. 3000 évvel ezelőtt eltűnt filiszteus népnevet őrzi, amelyet a rómaiak kb. 2000 éve használtak.
Az arab nemzet kialakulásáról szakembertől olvasnék szívesen. Hogy a palesztin népről maguk az arabok sem beszéltek 1956 vagy 1967 előtt, arra hozzá nem értőként is fogadást mernék kötni. Ha ma vannak pár ezren, pár százan vagy néhány millióan, akik az egykori római provinciáról a palesztin nemzet/nép tagjainak vallják magukat, azt tényként tudomásul kell venni, még akkor is, ha mifelénk mostanában sem pannonok (Pannonia provincia), sem dákok (Dacia provincia) nincsenek.
