Levizsgáztak. De tulajdonképpen kik is?!

Talán a legérdekesebb játék. Kiváló fizikai erőnlétet, intelligenciát, összetett mozgásokat, társas együttműködési készséget megkövetelő szellemi és testi erőpróba. A legsokoldalúbbá fejlesztett játékosok nagyszerű produktuma, nevet ad a becsvágynak, százmilliók számára kínál azonosulási lehetőséget, teremt közösséget, okozhat háborút, lázadást, de gyógyítja a közsérelmet, és igazol szinte mindent… Ez volna a foci.

A huszonévesek már nem emlékezhetnek rá: Magyarország (!) 1986-ban utazhatott utoljára futball világbajnokság helyszínére. Akkoriban az eredményeknél jobban drukkoltam annak, hogy ha majd a fiamat érdekli, gondos apaként el tudjam vinni, na nem Mexikóba, csak néhány meccsre. Apámmal annak idején a lovin jártunk. Egyszer. Ettől megkímélt a jó- vagy balsorsom, az 1986-os mexikói VB magyar teljesítménye mégis közelről érintett.

Sose ambicionáltam, hogy fussak, ha nincs mi elől. Mindössze pár hétig vagy hónapig jártam műugró edzésre, azután nyugtáztam: ez is megvolt, Karcsi bácsi iszonyú gimnasztikáztatásából pedig elegem lett. Azonban ugyanolyan nagyra becsülöm a sportteljesítményt, mint a szorgalmat, az idegen nyelvtudást, a zenei produkciót. Aki különb, az előtt le a kalappal! Sokszor kellene levennem, nem hordok inkább. Soroksáron, ha esti családlátogatásról jövet még benéztem a suliba, elképedtem, milyen emberfeletti munkát végeznek a fradis Koltai Laci tornászai. Az akaraterő csodája volt, amit láttam. Egyikük olimpikon lett. A másnapi órákon nem kértek engedményt.

A Hatkilóban az egyik, iskolabővítéssel indult tanévben két tizennégy éves focista iratkozott be egy úgynevezett jobb szakmás osztályba. Hamarosan világossá vált, miért fontos információ, hogy a két gyerek focizik. Egyikük, nevezzük Kispista Jóskának, a portás néni unokája volt, s ezzel eleve az igazgató érdekkörébe került. Ha edzőtáborba vagy más, szent feladatra kikérték, utána jelentkezett, s határidőt kért, amikor beszámolhat a mulasztott anyagból. Mindketten jó eszű, intelligens srácok voltak, a beszámolók jó szinten megtörténtek – kezdetben. Egy idő után Kispista Jóska stratégiát váltott: a nyomtatott feladatlapos füzetből maga kívánta kiválasztani a kitöltendő lapokat, később meg kitöltve hozta, amit jónak látott. Azután azt sem. Gyurika, a másik fiú, egyáltalán nem volt buta gyerek, az ilyen megoldással szolidarizált. Másodévben már ott tartottunk, hogy alig léptem be az osztályterembe, Kispista helyből harsogta felém: Passz! Mielőtt bárkit szólítottam volna. Megtanulta. Már másodévben.

Nekik az iskolában tilos volt tanulni!

Nos, 1986-ban eljött az igazság pillanata, a szakmunkásvizsga. Jóskának kiválóan sikerült a gyakorlati rész! Maga a képzésnek otthont adott vállalat főmérnöke barkácsolta! Talán nem csinálta össze magát a megtiszteltetéstől, arról hírt kaptunk volna. Igen, munkáshatalomban éltünk, de egy munkás egész élete munkája, szorgalma, szaktudása nem ért fel egy tizenéves focista átizzadt trikójával! Körbenyalta az igazgató, párttitkár, tanácstag, főmérnök, míg a gályázónak: – Türelem, dolgozz, első a közösség érdeke, elvtárs! Még csak az alapok lerakásánál tartunk…

Efféle szocialista erkölcsiségről akart füzetet vezettetni az igazgató, ketten-hárman álltunk ellent neki. Gondolta, hadd legyen erkölcs, legalább papíron, ha egyébként nincsen. Az a bizonyos izzadt trikó meg a rendszer épp ezért volt büdös a számomra.

Az elméleti tárgyakból két félnapon vizsgáztattunk. Bizottság: egy vállalattól érkezett az elnök, az iskolát társelnökként a népszerű párttitkár képviselte. Kollégák, szem- és fültanúk. Akit érdekelt, az tudhatta, hogy Kispista Jocónak két tárgyból nincs sok esélye a kettesre. Gyurikának talán. Nem azért, mintha a többiből készültek volna! Szirákné tanárnőről és rólam volt tudható, hogy – szocialista erkölcs ide vagy oda – a semmire nem adunk elégségest. Húzzanak tételt, aztán meglátjuk! De nem láttuk meg – egyik vizsgázót sem. A szabályos jegyzőkönyv már tartalmazta, hogy előző nap a gyakorlati munkahelyen ez a két fiú levizsgázott az elméleti tárgyakból is. Levizsgázott.

Magam úgy reagáltam, hogy 1986-ban szakmunkásvizsgán nálam senki nem bukott! Hiszen annyit minden jelölt tudott, mint büszkeségeink…

Szirákné Valika ráripakodott a szakelméletet felügyelő kollégára: – Tóth Csaba, mondd meg, hogy a harminckét tételből melyik az a kettő, amelyiket Kispista Jóska tudja?! Mert én meg tudom mondani neked! – Választ a porta előtt hazafelé haladva kapott. A kolléga, akkor tanácstag, később képviselő – fölényes derűvel magyarázta a nagymamának: Hülyék ezek a tanárok, tessék elhinni, még azt képzelték, hogy …

Amikor Valika másnap reggel elmesélte, már alig volt könnyes a szeme.

Ellenben Lajos, a párttitkár – miközben az aznapi első vizsgázók már a kihúzott tételekhez jegyzeteltek – derűsen lapozta fel a városi újságot a sporthíreknél, s a történteket igazolandó, rámutatott:

– Látod, Lacikám, itt van-e! Kispista József elutazott Szuhumiba labdarugó edzőtáborba! Nézd csak meg! Hát mikor leszünk mi benne a Délmagyarban?!

– Én akkor, Lajos, ha írok bele egy cikket! – feleltem. – De meg tudod-e mondani, milyen dátummal jegyzőkönyvezzük a szakmunkásvizsgát meg a bizonyítványokat?

– Hogy-hogy, mit akarsz ezzel? – hüledezett a derék ember, beválni látván a főnöki instrukciókat, hogy ezzel a provokátorral vigyázni kell, tőle minden kitelik. Tán még az okirat hamisítás is!

Sok tészta elfogyott azóta az edzőtáborokban, de akkora sikert, mint a mexikói, mégsem tudott a magyar válogatott elérni. 1986-ban labdarugóink színe-java úgy kapott ki a szovjetektől 0:6-ra, mintha a Hatkilóban nevelődtek volna.

Megint bomlasztok, akár 24 éve? Hiszen magam számoltam be róla, hogy „a mi fiaink” 1986-ban Szegeden győztek! Nálunk még a válogatott is győzhetett volna! Velem szemben, Sziráknéval szemben, a tisztességesen tanuló, dolgozó honfitársaikkal szemben.

Levizsgáztak! De tulajdonképpen kik is?!