Az első vérvádak nem a zsidók, hanem a keresztények ellen irányultak

A Római Birodalomban kezdetben a zsidók Caesartól és Augustustól kapott előjogokat élveztek. szabad vallásgyakorlatot, a császár képe nélküli pénz verésének jogát, a templomi adó Jeruzsálembe küldésének jogát.

Néró császár korában a római birodalom lakóinak száma mintegy 60 millió lehetett, a birodalomban élő zsidók lélekszáma pedig 5-6 millió. A hagyományos római vallás és mitológia ekkor már sokat vesztett népszerűségéből, a kereszténység és a zsidó vallás ellenben rohamosan terjedt. Néró felesége, Poppea például titokban előbb a keresztény, később a zsidó vallás követője lett.

Rómában nem viseltettek előítélettel a különböző kultuszok követőivel szemben. A bekebelezett népek isteneit a rómaiak befogadták, ezzel az aktussal a római államot szakrálisan megerősítették. Mivel a befogadó római panteonba két felekezet, a zsidó és a keresztény nem volt hajlandó Istenét „elhelyezni”, mindkettő szembekerült magával a római állammal is.

Az első vérvádak nem a zsidók, hanem a keresztények ellen irányultak.

A vérvád meséjének kiagyalói szerint a zsidó húsvét, a peszah szertartásos étkét, a pászka tésztáját emberi vérrel készítik el. Mint ismeretes, az emberi vér kiontásával járó áldozat Istentől eredő tilalmával kezdődött meg Ábrahámnak és népének a története. A szikla, amely fölött a parancsolat elhangzott, az egyetlen Templom alapjává, a tilalom a zsidó vallás alaptörvényévé lett, amely ezt oly szigorúan veszi, hogy megtiltja minden vér és véres étel fogyasztását is. Ez a kóser étkezés alapszabálya, a mindennapi élet követelménye is.

A korai keresztények – a kívülálló szemében – zsidó szokások szerint éltek. Nem áldoztak a római istenek előtt, megtartották az étkezési korlátozásokat. Az apostolok például a mózesi törvény értelmében a legszigorúbban eltiltják követőiket a vér élvezetétől. „hanem írjuk meg nékik, hogy tartózkodjanak … a vértől.” (Csel 15,20). „A pogányokból lett hívők felől pedig mi írtunk, azt végezvén, hogy ők semmi ilyenfélét ne tartsanak meg, hanem csak oltalmazzák meg magokat mind a bálványoknak áldozott hústól, mind a vértől, mind a fúlva holt állattól, mind a paráznaságtól.” (Csel 21,25).

A keresztények számára a húsvét, Jézus és a tanítványok utolsó széder esti vacsorája, valamint a vele összekapcsolódó eseménysor a legjelentősebb ünnep. A keresztények a pászkát, később az ostyát Jézus testeként, az egyiptomi szabadulás emlékére fogyasztott bort pedig Jézus véreként veszik magukhoz. Ez az értelmezés a korabeli Rómában is ismertté vált, s kiváltotta a római kultuszokat követők ellenszenvét, sőt támadását a keresztények ellen.

A zsidóellenesség először 226 körül vált jelentőssé a keleti határon már egy idő óta mutatkozó perzsa, Szászánida előretörés nyomán. A veszélyeztetettség közérzetrontó hatása miatt a zsidóellenes hangulat véres kilengésekig fajult. Az első zsinagógaégetés – valamivel később – nem véletlenül az Eufrátesz menti Kallinikonban történt. A zsidó vallásosság lejáratása – a római hatóságok részéről – elősegítette, hogy a keresztények – a súlyos vádak elkerülése érdekében – felhagyjanak a zsidó szokások gyakorlásával.

I. Constantinus 313-ban minden vallásnak – tehát a zsidónak is – megadta a vallásszabadságot: „Et Christianis et omnibus”. A keresztények azonban az egyház növekedésével párhuzamosan fokozatosan elzárkóztak a zsidóságtól. A Római Birodalom kereszténnyé válásával fokozatosan megvonták a zsidóktól az egyenlő polgárjogot és a szabad vallásgyakorlás jogát. A keresztény egyházak zsidóellenességét – megkülönböztetve azt a rasszista, fajüldöző antiszemitizmustól – antijudaizmusnak nevezik.

Mi volt a kiinduló pontja a kereszténység közel két évezredes, olykor rejtett, olykor véresen kifejezett antijudaizmusának, a zsidó vallással szemben megnyilvánuló ellenségességének?

A zsidó-keresztények és a zsidóság többségének belső szakadása azon a hitvalláson keletkezett, hogy Jézus Izrael Messiása. A keresztyén, azaz a Krisztus-követő egyház teológiájának középpontjában Jézus Krisztus áll, Isten egyszülött fia, aki megváltotta az emberiséget. Az egyház Pál apostol munkálkodása nyomán kilépett a zsidóság köréből, univerzálissá, egyetemessé, katolikussá vált. Nem volt többé szüksége zsidó nemzetre, zsidó közösségre, meg kellett tagadnia saját gyökereit, a nemzetet, amely létrehozta, s a lelki szabadságot, amelyben kivirágzott. Magát nyilvánította igazi Izraellé, s kizárta ebből a közösségből a voltaképpeni Izraelt, az izraelitákat.

Az Istennel kötött új szövetség kizárólagosságát az eredeti szövetséghez hűek maradottak, vagyis a zsidók léte, továbbélése kérdőjelezte meg. A szervezett egyház növekedése során időnként nem a küldetését, hanem az univerzalista  kizárólagosságot tűzte ki célul.

Először talán a Diocletianus korabeli Elvira-i (a mai Spanyolországban, Granada mellett) zsinat (300-306 között) némely határozata, majd 325-ben a Nicea-i zsinat tett megkülönböztetést a zsinagóga és a keresztény templom fogalma között. A zsinagógák építésére vonatkozó legkorábbi korlátozó jellegű törvényeket az V. században szerkesztett Codex Theodosianusból és valamivel bővebben a Codex Justinianeusból ismerünk. Ezek szerint külön engedély nélkül tilos volt zsinagógát építeni, másrészt kötelezték a zsidó közösségeket arra, hogy a régi, romos zsinagógákat kijavítsák. Kikötötte a törvény azt is, hogy a restaurált épület a korábbi formáját sem méretben, sem magasságban, sem díszítésben nem haladhatja meg. Ezen túl rendelkezett még a keresztények által kisajátított zsinagógák kártérítési kérdéseiről is.

A religio licitából, az engedélyezett vallásból Theodosiustól (379-395) superstitiová, tévelygéssé, babonasággá degradálódott zsidó vallás hívei ellen a IV. század nyolcvanas éveitől szaporodtak el az atrocitások. A IV. századi Orleans-i zsinatok intézkedései megtiltották a zsidók és a keresztények közti vegyes házasságokat, s megtették az első lépéseket a foglalkozási korlátok felállítása felé. Az V. század első negyedében a zsidók jogállásában is jelentős változás állt be. Míg korábban a zsidó vezetők a klérushoz hasonlóan kiváltságokat élvezhettek, Honoriustól kezdve (404) korlátozták hivatalviselésüket. 535-ben Justinianus császár elrendelte az összes zsinagógának keresztény templommá való alakítását. Hérakleiosz császár (610-641) pedig a zsidó hit nyilvános gyakorlását is megtiltotta.