Az alul lévők mindig felfelé igazodtak...
Volt ugye a tatárdúlás, törökdúlás, meg a felszabadulás – már a nyolcvanas években is. De csak az utóbbit ünnepeltük. Ki hinné ma már: nem egyedül a párttitkár meg a tanácselnök vett részt a megemlékezésen, a negyvenedik évfordulón ott voltam magam is. No meg Imre bácsi.
A megyeszerte legszebb városháza a dísztermében rendezték. Az épület a háborúban csupán a rizalitos homlokzat két kis kupoláját vesztette el, a teremben immár nagybátyám faragta szobor nézett a meghívottakra, akiket – a szocialista rendszer negyedik évtizedében – túlzás lett volna notabilitásoknak nevezni. A kiváló hadtörténész beszámolt a harci cselekményekről, mások az új élet, a közigazgatás megszervezéséről beszéltek. Az akkor felülre kerültek is ott feszítettek a meghívottak között. Rokonunk, Imre bácsi egyenes tarkóval, felszegett fejjel tekintgetett körül az övéi sorából. Mellén a kitüntetések, melyekre rácsodálkoztam, hiszen nem volt mifelénk ellenálló vagy partizán egy szál, annyi sem. Városunk államfői sarzsijának emlékiratában[1] Imre bátyánk neve nem szerepelt.
Szegény ember volt, jobbára napszámos. Negyvenöt előtt sokszor megalázhatták, megsérthették, ahogy másokat is. Olyan világ volt az, hogy rendszer múltán is tetszikezte apai nagyapám a nála vagy húsz évvel fiatalabb, egykori nagygazdát. Nem úgy, mint ma teszik leereszkedő gőggel félművelt senkik, hanem egész élettapasztalatából adódott természetességgel. Az alul lévők pedig mindig felfelé igazodtak. Imre bácsi épp ezért járt negyvenöt után Veres Péter módján még kevélyebben, mint a redemptus nagykun ivadékok. Megtehette. Felszabadult.
Maga az MSZMP Városi Pártbizottságának első titkára intézte hozzá szavait:
„Meleg szeretettel köszöntöm az agrárszocialista mozgalom jelenlevő felszabadulás előtti képviselőit, a Szociáldemokrata Pártban tevékenykedő, majd a felszabadulás után az új élet és a Magyar Kommunista Párt megszervezésében aktívan közreműködő idős elvtársainkat, a Szocialista Hazáért Érdemrend tulajdonosait, a város volt párt- és állami vezetőit.”[2]
A felszabadulás persze nem volt jelenlevő, csak felidézett, de sok neves vendég: tudósok, történészek, országos és megyei elvtársak vettek részt a konferencián. Magam nem kimondottan a rendezvény, hanem a munkahelyemtől kapott rendkívüli szabadság és útiköltség-térítés okán ültem közöttük az első sorok valamelyikében. 1972 óta a Magyar Történelmi Társulat tagjaként kaptam a meghívókat és a befizetési lehetőségeket a számomra érdekes előadásokra. Így aztán – Imre bácsival ellentétben – nem a városi párttitkárt, esetleg Korom Mihályt ismertem csak az előadók közül, hanem Borus József, Liptai Ervin, Szabolcs Ottót munkásságát is.
Imre bácsira azonban – akire hátrafelé tekintve ráköszöntem –, nem zavarták meg a nagy történész nevek. Még kérdést is feltett, igaz, némi feszelgéssel és kissé késleltetve, de bátran, egyenesen anyámnak. Az izgatta a hat elemi plusz pártiskolás harc nélküli veteránt, hogyan kerülhetett oda, a díszterembe, ráadásul ő elébe! a városból ötvenhat után elvert cipész fia.Az én anyám kedvesen, de Imre bácsi kiemelkedő személyiségére szabva válaszolt:
– Oda hívták meg, a tudósok közé, hát hol másutt ülhetett volna?!
Imre bácsi nagyot nízett, de úgy a felszabadulás negyvenötödik évfordulója tájáig ezután is kevélyen, ahogy mifelénk mondják: gangosan járt.
[1] Nánási László: Emlékezetből. Budapest, 1983. Kossuth Könyvkiadó, 137 p.
[2] Szabolcs Ottó (szerk.): Egy tiszántúli város újrakezdése. Budapest, 1985. Magyar Történelmi Társulat, 11. p.