Ott volt, ahová a Párt állította
1956 októberében a Munkácsi utcai iskolában zászlót akartunk égetni. Vöröset, volt belőle több is. Valahogy elmaradt. Az én tétovaságomnak is szerepe lehetett ebben: nem volt gyufám. Az első bűnbeesés fulladozásai után sokáig nem próbálkoztam cigizéssel, így hát a negyedik osztályban nem gyulladtak ki a forradalmi lángok. Tanítónőnk, Szűcs Lenke nem is tudott a szervezkedésről, nem tüntetett ki sem körmössel, sem tenyeressel. Annak okán sem, hogy nem történt meg, s azért sem, mert a szándékom megvolt. Tűnődöm: ki fog engem ezért kárpótolni?
Nem igaz az, hogy Kisújszálláson a ruszki emlékmű döntögetésen kívül nem történt semmi. Voltak, akik a másik oldalon is kitartottak. Igaz, nem sétáltak a főutcán, mint Nagyapó, öreges-felelőtlenséggel provokálva a holtak ellen hősködőket, hanem osztályharcoshoz méltó módon kettős fedezékben folytatták az ellenállást. Budapesten Nánási László, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának tagja sumákolt, Kisújon pedig állig megrakodva kézifegyverekkel az elcsapott ávós fürkészte a suszteráját soha fel nem kereső kuncsaftokat, vagyis az osztályellenséget, s gyűlölte az ellenforradalmár konkurenciát. Mert annak jól ment. Ugyan mír?!
Rokonunk, Imre bácsi objektíve nem igazán vitézkedett az események idején, nem látták peckesen, vadászpuskával a vállán végigmenni az utcán, hej, pedig milyen daliásan festhetett pár évvel korábban a dióverővel felszerelt, gimnasztyorkás Magyar Néphadsereg tisztjeként! A képeslap-méretű fényképre náluk jártamban rácsodálkoztam: az én apám nem vitte ennyire. Világnézeti alapon kerülte el – és lúdtalpakon a fegyvereket. Ám Imre bácsi szilárd kommunista eszmeiséggel működött. Mindig tudta, hol a helye. Ott volt, ahová a Párt állította.
Ha szólították az elvtársak, a családfő bevonult a Néphadseregbe, ha pártiskolára küldték, utazott, s végezte azt is. Rendszeres beszámolókat írt, Kedves Elvtársnőnek szólítva szép, fiatal, feleségét. Az idősebb fiút az Alföld kellős közepéről bányásznak küldte, a másikat, amikor eljött az ideje, a Rákóczi katonaiskolába. Imre rojtokkal díszített bányász egyenruhát hordott, Kálmánéhoz csinos tőr tartozott. Lám, Imre bácsi törődött az övéivel, keményen, ellentmondást sose tűrt. A legkisebbnek, Erzsikének ötvenhatban a vörös nyakkendő jutott a kötelességteljesítésből. Ezzel járt iskolába.
Unokatestvérem világnézeti szempontból jóval haladóbb helyzetbe született, mint én, a kisiparos egzisztenciáját újra teremteni vágyó cipész fia. Ráadásul Erzsike pár hónappal előttem jött a világra, ezért ő vörös nyakkendőt hordott, míg az én ünneplőmet csak kék díszítette, még a szélére sem került vörös szegély. Ritkán volt alkalmam irigyelni, ötvenhatban meg kivált nem. Ő a Kossuthba járt, én az Aranyba, s amikor nagyanyónál vagy náluk összetalálkoztunk, egyikünk sem hordott úttörőruhát. Rizsgyomlálás közben, ahová nyáron traktor pótkocsin utaztatták a gyerekeket, szintén nem kellett nyakkendő. Amikor a közeli kanálisban megfürödtünk, egyéb se nagyon!
Ötvenhat őszén úttörőgyűlést nem tartott senki. A nyakkendőket sem akarták a gyerekek eltüzelni, annál kevésbé, mert egyik sem hordta. Erzsikén kívül. Ő lett ezekben a napokban – a párthűség okán – a kopasznyakú, akit minden más csibe üldöz, belevág. Édesapja nap, mint nap lelkére és nyakába kötötte a textilt, s viselését lányos apához illőn a Bittner-falui ház kerítése fölött leste. Hogy is tűrhette volna, hogy már-már bimbózni kezdő leánya rossz útra térjen! A Párttal a néppel egy az utunk, vallotta a kissé bezárkózott családfő, még akkor is, ha erről az útról a kisúji níp letévedt, maga sem tarthatta időszerűnek délceg díszlépést tenni rajta.
Imre bácsi később, a felszabadulás 40. évfordulója emlékülésén büszkén élvezte kitüntetett ülőhelyét közvetlenül a vendégek mögött. Megvillantotta kitüntetéseit is. Három-négy lógott a mellén, szovjet mód. Tudvalévő, hogy a tovarisok még alulöltözötten is domborítanak, ha van mivel: magam láttam 1960 táján Lacháza strandján csupasz mellkasra hímezett Lenint. – Egy téglát én is letettem – , vélte szilárd meggyőződéssel Imre bácsi. A kitüntetést pedig helytállásért adják.
Szó, ami szó, ha nem is a vészterhes időkben, hanem ótán, Imre bácsi is kitett magáért. Miután a ruszkik helyreállították, pufajkásként védte a néphatalmat. Az érmek megcsillantak a mellén, a vérfoltos szennyest nem volt, ki teregesse. 1989-et követően pedig – akárcsak Arany János Ágnes asszonya – nem emlékezett semmire.
