Soha fel nem merült bennem, hogy különféle jogosítványaimra, szaktudásomra, vagy őseimre hivatkozva leugassak, vagy megbélyegezzek, megszégyenítsek valakit.
Fiatal felnőtteket tanítottam, akik közül csak keveseknek volt szenvedélye a történelem. Tették, ami kell, dolgoztak, szerelmesedtek, megéltek, amiből lehetett, és megküzdöttek a kidolgozandó érettségi tételekkel. Egyiküknek, Kiszi Janinak a beszámolóját hökkenten hallgattam: honfoglalás előtti történelmünkből a szavárd magyarokra alapozott meglepő elméletet. Természetesen rákérdeztem a tézisekre, s mivel a kiváló asztalos könyvtári olvasmányaira hivatkozott, a következő óráig, amíg utána nézhettem, függőben hagytam a dolgot. Az soha fel nem merült bennem, hogy különféle jogosítványaimra, szaktudásomra, vagy őseimre hivatkozva leugassak, vagy megbélyegezzek, megszégyenítsek valakit.
Kivéve egyszer.
1979-es erdélyi társasutazásunkról hazafelé jövet romániai idegenvezetőnknek egyik útitársunk Panoráma mini útikönyvet ajándékozott, mert Bunda Gyuri bácsi szegény, a magyar múltról, a magyar történelemről nem mert sokat mesélni. Pilótánk bosszúból énekelt olyan nótákat a fülébe, amelyek hallatán még mi, itteniek is megborzongtunk kissé! A helyzetet csak cifrázta, hogy az utasok jóindulatát megnyerendő, Kádár rovására politikai vicceket kezdett eregetni, amit természetesen Csaus (Ceausescu) kiadós gúnyolásával toroltunk meg. Büszkék voltunk legvidámabb barakk hazánkra.
Utolsó előtti napunkon mégis hazai utaskísérőnkből, Marikából lett elegünk. Olyan szűkre szabta kolozsvári tartózkodásunk programját, hogy a szocialista megvalósítások előírt megcsodálása után csak Házsongárdra maradt kicsiny szabadidő, majd másnap, román hajnalban, útikönyvvel a kezünkben egyénileg kellett végig cserkésszük kincses Kolozsvár belvárosát. Oka: utaskísérőnk aznap este időben akart Budapesten a nagymamájának vacsorát főzni. Hiába tört ki ellene az autóbusz-forradalom, ezt két-három mameluk házaspár segítségével Marika letörte. Akkoriban nem az rendelt, aki fizetett, hanem aki birtokolta a mások szolgálatára rendelt pozíciót. Így aztán a korai indulást megelőző cserkelés nemcsak álmossá, de bosszússá tette valamennyiünket. Bunda Gyuri bácsit megérthettük: nem tudhatta, van-e szekus a buszon, de Marika nagymamájának vacsorája még az útitárs nagymamákat sem hatotta meg.
Már idehaza, az ország szívében, a Nagykunságon át haladtunk, mikor az egymás után elhagyott mezővárosok láttán a mamelukok javítani akarván a renoméjukat, meg-megszólaltak, csak úgy, maguk elé, de azért hallhatón:
– Hol járunk? Mi ez? Azért egy pár szót mondhatna Marika! Tart még a kirándulás!
Az az igazság, hogy nekem akkor és még nagyon sokáig a Királyhágón túl látott gyönyörűségek, s nem az Alföld járt az eszemben, de Karcagot elhagyva mégis kaptam a végszón, s rákezdtem:
– Kisújszállás egykor a Nagykunság, a kun kapitány székhelye 14 ezer lakosú város. IV. Béla hívására 1239-ben Kötöny király kunjai telepedtek meg itt ... és folytattam tatárral, törökkel, reformációval és redempcióval, még egy anekdotát is belekeverem arról, hogyan szedte rá a tiszteletes úr a templomba nem járó nagygazdát, hogy maga jelentkezzék a megfelelő közegnél az őt, pontosabban: az alfelét illető fenyítékért. Egyre jobban belejöttem, megemlítettem az aranygyűrűt, amellyel Arany János segédtanító szemébe villantott az ostoba gőg, felidéztem a liget frissen telepített fáit diáktársaival “megkezelő” ifjú Móricz Zsigát – egyszóval nemcsak az útikönyvben található semmit mondtam fel, hanem mindazt, ami eszembe jutott szülővárosomról.
Lett nagy sikere, mondhatom! Az egyik mameluk, dr. Kálnás Rezső tiszteletteljesen meg is kérdezte:
– Kedves uram, hogy tud ön ennyi mindent erről a városról?!
– Semmiség, elvégre történelemtanár volnék – álszerénykedtem. – Erdélyben is szívesen segítettem volna, de nem kérte senki. Most sem szándékoztam Marikát zavarba hozni, de ha már kérdezték...
Utaskísérőnket nem sajnáltam. Magamat persze szégyelltem kicsit, mert bár ismereteimet nem a Mikulás hozta, mégsem azért szereztem, hogy visszaéljek velük. Taszít. Ha nagy szavakat használnék, azt mondanám: undorít az ilyesmi.
Ami Kiszi Jani magyar őstörténeti koncepcióját illeti, hamar felfedeztem a hiba okát: míg jobb kézzel jegyzetelt egy általam ismert történelmi szakmunkából, a bal keze mutató ujja lejjebb csúszhatott tíz sort, s az így egybeszabott két mondat hökkentett meg, amikor kiselőadásában elővezette. Nem volt szakember, a tételén a legjobb lelkiismerete szerint dolgozott, munkájáért tisztelet illette. Nyilvánvaló tévedésének ezért néztem utána, ahelyett, hogy csípőből kioktattam volna.
