De szomorú a nyár után, sárga levél zizeg a fán!
Bevonulás előtt egy-két nappal a Fogaskerekűvel szemben, a háztartási bolt melletti üzletben belevágtam magam a fodrász-székbe, s némi büszkeséggel rendeltem meg a frizurát: – Nem lehet több a hossza négy centinél! A fodrászlányok ismerhették a behívóparancs őket érintő szakaszát, így az elvárt részvéttel tekintettek rám, és kedvesen elbabráltak a fejemmel. Túl sokat nem kellett vágni a tollamból, mert az egy évvel korábbi börzsönyi kirándulás fotóin feltűnt, hogy hullámos hajam – hátulról addig nem láttam – Korda Györgyöt formáz, s rémületemben a muszájt megelőzve csaknem Félkopasszá[1] fazoníroztattam a fejrészemet. Már akkor is szerettem a problémák elébe menni.
Egy novemberi hajnalon indultam Máriaremetéről, hogy a várost átszelve időben a Csilibe érjek. Addig csak azt tudtam, hogy a munkásmozgalom történetében létezik ez a hely, pedig ágyrajáró is voltam korábban Erzsébeten vagy két hónapig. Jóval később a művelődési ház színház-termében Hofit is hallgattam, mostanában pedig mindkettőről az ő Bevonulása jut az eszembe.
Ismertem a taktikát: nem jelentkezni, ha szólítanak, mert a fölösen behívottakat a végén hazaküldik. Nekem azonban stratégiám volt: minél előbb túl lenni rajta. Hiszen ez a világ rendje. Ép vagyok, egészséges. Az összeíráson már túl voltunk, nem kellett átöltözni sorozási jelmezbe (elől semmi, hátul ugyanaz fordítva), mégsem tudom elhagyni a Gazsi esetét, akinek harapásoktól sebes fütykösét látva a sorozóbizottság – orvos, Hazafias Népfront, kieg.pk.ság – ugyancsak csóválta a fejét:
– Bevegyük? Ne vegyük? – Hisz ilyen szerszámot még nem láttak!
– Csák óvátosán – így a cigány – mer’ nágyon fuáj!
Nos, engem bevettek. A behívó parancsot ennek emlékére magamnál tartottam. Majdani lakásom egy fontos helyén szerettem volna kifüggeszteni, nem kimondottan a legtágasabb helyiségben. Gondoltam: felgyorsítja majd az eseményeket.
Erre a funkcióra az elkövetkező egy-két hétben mindannyiunknak szüksége lett volna. A szükség nagy úr, akkor is kínoz, ha nincsen. A ránk szakadt újonckiképzési rendszerben ébresztőtől takarodóig úgy meghajtottak bennünket, hogy se időnk, se kedvünk se ingerünk nem maradt a szükséget elvégezni. Pár nap múltán részvéttel érdeklődtünk egymástól, ha valaki megjárta WC-t: – Na, mi van? Sikerült? – A csüggedt tagadást nagy sokára váltották fel az első diadalok. Vágyott lakásomban ilyen alkalomra az örömóda dallamát terveztem a lehúzóval elindítani. Tény, hogy a seregben a sikeres produkcióhoz kellően elmélyült ülésezésre nem kerülhetett sor, mert a tisztesek hamar beordítottak az ajtón:
– Ollót adjak be, honvéd elvtárs?!
Bizony! Attól a perctől, hogy a teherautó begördült velünk a vaskapun, elvtársak lettünk, meg honvédek. Önkéntesen, mint közölték velünk.
A kultúrteremben szakaszokba szortíroztak bennünket, azután ismét:
– Gépkocsira! – s egy nem túl távoli épülethez gurultunk a leponyvázott járműn. Visszafogott terelést követően odabent kezdtek bevezetni bennünket az erdőbe. Civil ruhát leadni, élelmet kipakolni, irány a fürdő! Nem tartott soká, csupa vidámság volt az egész, el sem tudtuk addig képzelni, ahogy az öregkatonák üvöltöztek:
– Pattogjon, mint kecskeszar a deszkán!
– Kifelé szép harcos, ne pazarolja a szappant!
– Húzza hátra! – s mikor egy mafla kopasz hátulról két lába közé nyúlva érte el a hímvesszőjét, nagy röhögésekkel pontosítottak: – Nem úgy, maga szerencsétlen! – aztán bizony előfordult ez is:
– Katona, olyan túrós a farka, hogy kenyérre lehetne kenni! Menjen vissza! –
– Hajoljon előre! Húzza széjjel! – s ekkor előbb a farpofák közé majd a hónaljba vízipuskával rovarport durrantottak. Kinek ezért, kinek azért égtek az elálló fülei, hápogni sem nagyon volt idő, már szórták is kifelé a gyakorló ruházatot.
Trikó, gatya, molinó, zubbony, nadrág, nadrágszíj, derékszíj, majd a bőrcsizma, bokaszíjjal. – Mit csinál, ember, a bal lábast a jobb lábára?! – mert bizony a Magyar Néphadseregben 1966-ban rendszeresített lábravalóval, a kapcával a buta gyopár nem tudott bánni. Tehát sajnálta az időveszteséget, mégis rögvest cserélte az ember a négyszögletű katonai textilt, mely művelet a beavatottakból újabb harsány röhögést váltott ki. Aztán:
– Na nézzék má’ megint töketlenkedik a bokaszíjjal: bal lábast a jobb lábára?!
– Most aztán nem fognak ki rajtam! – vélte a kopasz, és nem cserélt, pedig ha lett volna ideje bármire figyelni vagy akármin csak kicsit is gondolkozni, akkor eszébe jut, hogy ő maga már az oviban meg tudta különböztetni a bal- és jobb lábbelit, s eszerint csatolta volna, mert másként nem is lehetett, a csizmája tartozékát.
Mire beöltöztünk, mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy tudatlanok, maflák, semmit érők vagyunk. Hiszen nem tudtunk kommunikálni sem! A szót sem ismertük.
– Ne beszéljen! Jelentsen! – üvöltöttek ránk, ha nem volt valaki harsány. Megtörtént, hogy három-négy csontcsillagos körbekapta, azt, akiben némi ellenérzést véltek felfedezni, s megszólították:
– Honvéd elvtárs! – erre a megtisztelt katona vigyázzban oda kell forduljon. Mire a következő:
– Honvéd elvtárs! – újabb fordulat, majd ismét, körbe-körbe, oda vissza. Ahogy mondani szokták, bent voltunk a pörgőben! Ha elunták, még ott volt a tükör, a tisztelgést gyakorolni. Mert a tiszteletadást viszonozni kell! Akár húsz, harminc percig is…
A gyenguszból már alakzatban közelítettük meg a körletet. Menni persze még ezután tanultunk. Ulm honvédnek például nem nagyon ment: képességeit meghaladta a szakasszal egyszerre odatenni a csizmatalpat a talajra, s hol van még ettől a menet közben balra- és jobbra át, a hátra arc hadművészete. A vigyázzmenetet nap, mint nap alakin gyakoroltuk, fegyverrel is, amelyet nyilvánvalóan úgy fogott meg a gyopár, mint kurva a liliomszálat, továbbá úgy állt a kezében, mint szűz lány szájában az apja …
Ebédlőbe jövet-menet jól esik a vigyázzmenet, ezért oda vissza mindig beiktatódott efféle vastrapp, s ha találkoztunk egy tréfás kedvű öreg suvernyákkal, az nem átallott kedvesen érdeklődni:
– Mi újság, harcosok? Sündörgünk, sündörgünk? Nem tán lopni mennek?! –
– Tegyék oda, a mindenit, hogy a kukacok agyrázkódást kapjanak a betonban! – harsant válaszul a kiképző tisztes, és mi odavertük a csizmákat, hogy feljött a talajvíz. Aztán:
– Nótát!
A budai kaszárnyára rászállott a gólya.
Vizet hozott a szájában kopaszok számára.
Mossatok kopaszok, mert koszosak vagytok,
azt csak a jó Isten tudja, mikor szabadultok.
A nóta vitt bennünket, nem pedig operaária. Gyakran a nagyapákét énekeltük, néha az apákét, majd egy tábortűz mellettit. Először taszított, aztán csak különös volt a csizmák csattanásával együtt hallgatni-harsogni a két évvel korábbi, el nem múlt érzelmeket idéző dalt: Sugó partján hagytam én a szívem…
– Nóta állj! Szakasz állj! Egy, kettő!
– Első raj! Fodrászhoz lépés indulj!
No, a ruházat, a mozgás, a beszéd militarizálása után ez még hátra volt az átváltozáshoz: a négy civil centi helyett a gyufaszál, a civil fazon helyett a gyufafej. Ezután kezdtem igazán érteni Kafkát, az átváltozott Gregort. A katonakönyv fényképe igazolja, nem voltam egyéb, mint egy, az erdőbe bevezetett, nyúzott, meghajtott smíró.
[1] Kiss József László: Jó szelet, Kapitány! című regényének főszereplője.