Buta voltam, na.

A Vidravasban találkoztam a szólással először. A létezett szocializmus rendező elvét, hogy nálunk mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek, Galgóczi Erzsébet csempészte be a közbeszédbe. Akkori világunkban előbb vált megélhetővé, mint magyarul olvashatóvá az Orwell-i paradoxon. A több állami csatornán hirdetett és sugallt hivatalos értékrend az emberek egyenlőségéről, a kizárólag a teljesítmény lapján történő differenciálásról nem terjedt ki az élet minden területére, azonban feltételezhetnénk, hogy a rendszer fennmaradását biztosító, minden ízében szabályozott hadseregben érvényesült.

Háromnapos katonák lehettünk, amikor egyik délelőtt, tíz órára az egész zászlóalj sorállományával együtt minket, kopaszokat is betereltek a kultúrterembe. Pol.táj. volt, afféle minden szombati istentisztelet. Ezen tudtuk meg, hogy mit kell gondolni a vietnámi háborúról, a szocialista erkölcsről, vagy az új gazdasági mechanizmus bevezetéséről. A jelentősebb témákat a parancsnok politikai helyettese, Horváth Charlie celebrálta, impotens okfejtéseit akár az Intervenció is átvehette volna.[1]. Első alkalommal Bujdos főhadnagy, az újheli fasza gyerek hirdetett igét, aki időnként a főnökéhez hasonlóan adott a kultúrának, Be et Hoven hallatlan szimfóniáit emlegetve. De harmadnapon nem a zeneirodalom volt a téma.

– Honvéd elvtárs! – csapott az üstdobba, pár perccel az után, hogy a székeken lepihentünk. Kezdtem felszínre bukkanni, valahonnan, meleg, jól eső mélységekből. Ebben számíthattam személyes segítségére:

– Honvéd elvtárs! Ne aludjon! – ismételte meg ellentmondást nem tűrő hangon, acélos tekintetét tévedhetetlenül célra tartva a párszáz, köpenyes, felnyírt frizurás elálló fülű katona tömegében. Tettem egy menekülési kísérletet: ártatlanul felrántott szemöldökkel néztem körül, még a hátam mögé is, hogy vajon ki az az elvetemült, aki nem átallott…

Nem kellett volna.

– Maga, maga! Ne forgolódjon ott középen, mint dongó légy a juhsajton! Álljon csak fel! Honvéd elvtárs! –

Fel kellett pattanjak, de mégsem szakadt rám az ég, és nem sújtott a Varsói Szerződés csapásmérő ereje, sem dolgozó népünk megvetése. A szeánszot követően Deli Ákos őrvezetőnél jelentkeztem, aki aztán kivizsgálta a fegyelemsértést:

– Hogy-hogy alszik, katona, amikor a főhadnagy elvtárs a szocialista haza önkéntes védelméről tájékoztatja magát? Hogy merészeli? És miért? –

A nagy horderejű kérdés utáni hatáskeltő szünetben Svejk-i ártatlansággal kifejtettem, hogy nem volt semmi új abban, amit hallottam, ezért aludtam el. Magam is tudok bármikor ilyen előadást tartani.

– Igen?! Akkor jelentse meg ezt a politikai tisztnek, Horváth Károly őrnagy elvtársnak, s ajánlja fel neki! – bíztatott elöljáróm, én meg szégyen-nem szégyen, csak az alig palástolt röhögés jelei láttán mondtam le az elvtársi légkörben megejtendő buzgólkodásról. Elvégre csak az egyenlők, s nem az egyenlőbbek közé soroztak be.

Buta voltam, na. Ezt két évvel korábban nem akárki, hanem a minden vasárnapi rádiós igehirdető állapította meg rólam. Akkoriban délelőtt tízkor, majd a szertartások idejéhez népfrontosan alkalmazkodva a délebédet követően adták le a Kossuth Rádióban a heti adagot a szocialista erkölcsből. Szívesen hallgattam. Előbb Ember György olvasta fel írását, majd a lelkész Dezséry László, de az, aki – nem ok nélkül – butának minősített, a jó tollú Boldizsár Iván volt. Akár igaza is lehetett volna, bár épp a seregben ne feledkezzünk el Svejk magát hülyének tettető módszeréről, amely beválhat a kinti, osztályharcosan militáris civil társadalomban is. Te is tudod, ő is tudja, hogy nem, mégis úgy teszünk, mintha… mert fontos, hogy megússza az ember.

1967-ben a NOSZF jubileumát ünnepeltük. A kerek évforduló kiváló lehetőséget nyújtott dekorációk készítésére, szovjet-magyar katonatalálkozókhoz kötött kollektív kimenőre és utána a kocsmázásra. Meghirdették a Ki tud többet a Szovjetunióról? című vetélkedőt is. Mindhárom lehetőséget kihasználva lelkesen támogattam a szocialista társadalom felépítését, védelmét nemkülönben.

A zászlóalj Ki tud többet…? vetélkedőjén nem adhattam alább az első helynél, így harmadmagammal bekerültünk a hadsereg-szintű fordulóba. Ottani kudarcunk oka: nem tudtunk sebesen rúdra mászni, elég pontosan gránátot dobni, ám egy turista kávéfőző-készülékkel mégis megjutalmaztak. Amikor azonban a vetélkedőt a televízió is műsorára tűzte, abban a Székesfehérvárról továbbjutott kiváló bukfencelők sem szerepeltek. Senki a sorállományból. Csak az egyenlőbbek.

1967 végén jutalomszabadság révén ismerkedtem meg Budapesten tartózkodó vietnámi katonákkal. Meghívtam Le Van Lik hadnagyot és társát hozzánk, majd egyszer egy szombat délutáni alkalmi bulira is. Ők azonban olyan szálláson laktak, ahova nem csak felvinni, de ahonnan kivinni sem lehetett valakit az igen cifra formaruhát, hosszában csíkos nadrágot viselő recepciós előzetes engedélye nélkül. Öreg híradós katonaként telefonon vettem az akadályt, valahogy így:

– Ezredes elvtárs, Varga őrvezető jelentkezem! Kérek engedélyt a vietnámi elvtársakkal… –

A drót másik végén partnerem nem volt elragadtatva katonás szövegtől, kedvesen megkérdezte, hogy honnan a jó fityfenéből jutottam a telefonszámhoz, mégis kiengedte mindig mosolygós barátaimat a helyőrségi laktanyából. A sajátomba visszatérve Lukács főhadnagy századparancsnoktól kaptam meg a letolást érte:

– Tudja őrvezető, ezeket az ezredeseket, tábornokokat nem lehet akárkinek felhívni, vagy csak úgy beszélni velük, nem olyan tisztek, mint mi, itt az alakulatnál. –

– Hogyne, főhadnagy elvtárs, így van, hiszen amikor a múlt héten a határőrség főparancsnokánál tettem látogatást, a tábornok elvtárs Becherovkával meg konyakkal kínált. Való igaz, hogy a mi alakulatunknál még a kantinba se’ …

– Kifélé! Lelépni! – vágott a szavamba Luki, úgy is, mint gyors reagálású parancsnok, úgy is, mint egyike az egyenlőbbeknek, ahogyan mondják: fönek is, lönek is. Hiszen csak az Úristennek nincsen feljebbvalója, róla meg nem tudjuk, hol lakik. Pedig annyiszor tanították...

A hadsereg tagjai között közismerten szigorú alá- és fölérendeltségi viszonyok működnek, amit a rangjelzések, a silány vagy csinosabb ruházat, a viselkedés alaki előírásai láthatóvá, feltűnővé tesznek. Nincs ezzel semmi baj, ha az ember nem veszi készpénznek azokat az elveket, amelyek védelmére az egész intézmény csillagostul mindenestül felesküdött. De nem csak a sereg, hanem az egész Állatfarm így működött.

„Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél”.

[1] Az Intervizió nemzetközi tévés együttműködés volt, amely mindig impozáns vívmányokról közvetített.