A tarvágás híre eljutott a Központi Bizottságig

Már leszereltem, amikor a honvédelmi miniszter – a Néphadsereg emberségességét illusztrálva – kedélyes rádió-beszélgetésben felemlegette a laktanyánkat. Azzal példálózott, hogy a fiatalok mennyire előzékenyen és mondhatni: al-egységesen veszik tudomásul a katonás hajviseletet a gomba-frizura helyett. Ugyan nem említette sem az utcát, sem a postafiókot, a négyjegyű hadrendi számnak sem volt helye a civileknek szánt műsorban, de az alakulat így is összetéveszthetetlen számomra. Czinege Lajos aligha szólhatott Lenti vagy Kalocsa harcosairól, onnan az efféle hírek nem jutottak a hadúri fülekbe, s egyáltalán nem a földrajzi távolság okán. Létezett akkoriban egy másféle távolság is: az egyenlők és az egyenlőbbek között. A miniszter márványmedencés villájáról szóló mendemonda jelezte, hogy igazságos társadalmunkban vannak még hibák, de a cár jó, ugyanis mikor Kádár a Czinege-fészekbe látogatva a létező szocialista fényűzést meglátta, visszafordult onnan. Jó cár volt, mondják ma is az Öregről, csak az a sok büdös komcsi ne lett volna körülötte…

Az egyetemi szakasz katonái között akadt egy-két miniszter-csemete, továbbá a magyar szocialista hanglemezkiadás egyeduralkodójának a fia, eskütételkor pedig – titoktartási kötelezettség és fényképezési tilalom ide vagy oda –, egy másik papa egyenesen az alakuló tér emelvényéről filmezte körbe a laktanyát. Ó igen, neki a parancsnokunk, Nagy Szájmon is csak jelenthetett: az egykori spanyolos, a Magyar Rádió és Televízió akkori elnöke rangban, beosztásban, katonai tapasztalatban fölötte állt. Superior stabat lupus! Talán ez a helyzet eredményezte a Csak (katona) fiataloknak című népszerű műsorunkat, amelyet a televízió három, egymás mellett épülő társasházánál kubikolva abszolváltunk – az akkor népszerű Komjáti György társaságában. Kint volt az egység, senki sem bánta. Az apák nem érdekeltek bennünket, a fiaikkal pedig jól elvoltunk. A később vonult be – hamarabb szerel irigységében azért megjelent némi osztálykülönbség.

Akkoriban komolyan vették a szocialista látszatot. A főelvtársak gyerekei a sereget megúszhatták volna. Megkockáztatom, hogy a felső vezetők hittek a rendszer értékeiben, a honvédelem és a szövetségi kötelezettségek teljesítésének szükségességében, azonban katonává lett csemetéik – ahogy az lenni szokott – fütyültek a veterán bölcsességekre. Az egyetemi szakasz zöme efféle, nem éppen Micsurin által párolt fütyülős baracknak számított. Igen erősen sóvárogták a kimenőket, ráadásul sokan közülük a laktanyaudvarról egyenesen hazaláttak. Még az is előfordult, hogy a tizenegy hónaposok egyike őrségben állva megkívánta a házi kosztot, ezért az AK 47-est meg a tártáskát 180 lőszerrel a konyha-kredencre letéve otthon működtette az etetőjét. Megható ragaszkodása anyuka főztjéhez nem maradt retorzió nélkül, de a suhintás a szomszéd utca közelségével arányosan kisebb mértékűre sikeredett, mintha a fegyveres őrszolgálatból Olaszliszkára vagy Sátoraljaújhelyre távozott volna vacsorálni.

A sofőrök többsége BAZ megyéből érkezett, a távírászok Esztergomból, Miskolcról és Pestről. Egyenest a Pasaréti út és a Hidegkúti út – lánykori nevén Vörös Hadsereg útja – közé, Budagyöngyére. Igaza volt Patonai honvédnek: jó helyre és exkluzív társaságba kerültünk, az élelmezés kifogástalan, ritkán lett sáros a csizmánk, a nyúlcipőnk. Magam sem véletlenül kerültem ide, bár sem KISZ-tag, sem az egyenlőbbekhez tartozó nem voltam. Csak kértem, jó helyről, hogy bevonulhassak. Minél előbb túl lenni rajta, ha már ez a fiúk sorsa.

Hozzánk, kétévesekhez hasonlóan a szoc. hazás egyetemi előfelvételisek sem érték fel ésszel, hogy a napi kiképzés végeztével miért nem kaphatunk pár órára rendszeresített kimenőt. A hétnek mindössze egyetlen délutánján, szerdán hagyhatta el a laktanyát a sorállomány egyharmada, ha nem volt éppen szolgálatban, gyengélkedőn, vagy megfenyítve. A szombat déltől vasárnap estig lehetséges eltávozás a péntek estétől élő hosszú változatával és a kimenőkkel együttesen legfeljebb ugyanekkora létszámra vonatkozott. Hozzáteszem: mindez nem járt, hanem indoklás nélkül megtagadhatta minden rendű és rangú felettes.

Egyszer aztán a kime-nőtlenség ellen tiltakozva az első század egyetemi szakaszának minden katonája kopaszra nyíratta magát. Ki nem mehettek, kerítésen belül meg csak bajnak nőtt a hajzat! Szent borzadály fogta el a szakasz- és a századparancsnokot, valamint tőlük fölfelé többeket, hogy vajon miféle következményei lehetnek a szakaszkötelékben elkövetett tüntető tettnek. S egyáltalán: hogyan kellene reagálni rá? Közösségi fenyítés nem létezett, s tulajdonképpen mit is kellene büntetni? Biztosra lehetett venni, hogy a tarvágásnak híre megy, fel, egészen „a Párt” Központi Bizottságáig, azt azonban mégsem sejthette senki, hogy az évekkel későbbi miniszteri rádióműsorban is hivatkozási alappá válik. Még mondja valaki, hogy a hadügyminiszter nem viselte szívén az egyszerű bakák sorsát, akarom mondani: tollát! A tisztikar zavarodottsága láttán a Jutason kiképzett Kiss Lajos főtörzs csak somolygott, mi nyeretlen kétévesek viszont kaptunk az ötleten.

Egymás után ültünk a hokedlire, s ha nem is egy emberként, de szép számmal vettük igénybe Fűrész Jani nullásgéppel végzett szolgálatait. Miért? Korsó sörért! Továbbá mert magam sem tartottam tőle, hogy kerítésen kívül egyhamar belekap a hűvösvölgyi szellő két szép vitorlás fülembe, pedig rajparancsnok, őrvezető voltam akkoriban. A második század klubjában, háttal az ajtónak hullattam le amúgy is katonás fürtjeimet, amikor hallom a betoppanó gépkocsivezető, Lovász honvéd hangját:

– Mék marha emmán megin? – Kuncogások közepette fordultam hátra:

– Mi van, fiam?! – volt a válaszom a sérelemre. Később elrendeztük. Pálinkával.

Másnap érdeklődéssel vártuk, hogy a kihallgatáson vonalban és elvágólag világító fejekhez mit szól Luki. Csalódnunk kellett. A mi századparancsnokunknak a szeme sem rebbent. Katonás tartással, rövid kemény parancsokkal végig vitte a programot, majd az oszolj!-t követően barátságos mosollyal fordult hozzánk:

– Fiúk! Igazuk van, ez nagyon egészséges viselet. Tisztiiskolás koromban magam is kopaszra vágattam, sőt, ma is szívesen megtenném, csak tudják, a tisztek, a többiek… –

Hogy az a magasságos, tizenöt napot megvilágító, hetvenhét ágú, Pitralonnal megkent, tükörsimára borotvált, menydörgős teheráni ménkű ragassza bele a cinegemadár picinyke, bolyhos, puha pihe fészkébe a halomba vágott tollunk!