Budapesti triciklis szemével

Utazni jó mindenféle eszközzel, mesés lehet varázsszőnyegen is. Ezt ugyan még nem próbáltam, de annyi mindennel együtt el tudnám képzelni. Erdélyt is el tudtam gondolni, mielőtt még ott jártam volna. Akár a brüsszeli szőnyeget.

A sokáig kincseim között őrzött régi-régi fekete-fehér képeslapon székely leányka s fiú támaszkodott egy kerekes kúthoz, utóbbi épp hogy székelyharisnyában, máskülönben nem cifrán, hozzájuk indultam. Meg Kós Károlyhoz, Bemhez, Dzsidához  – Erdélyben oly sok az ismerős. Mentem 1979-ben, amikor tellett rá, midőn az albérleti nyomorúságból kiszabadultam, s ahogy lehetett, Ibusszal.

Marosvásárhely főterén a 36-os szám alatti udvarban nem találtam Kántorékat. A fényképész fia levelező-barátom volt húsz évvel azelőttig.  Hogy nyomuk sincs, az nem lepett meg annyira, mint az, hogy a hatvanas évek középen a címére itthon előfizetett – nem csempészett! – Ifjúsági Magazin számait nem kapta meg. Hittem is, nem is, hiszen minden lap pártlap is volt egyben itt és odaát szintén. Nálunk egyre szabadabbnak érezte magát az ember, náluk a nagy nemzeti őrület készült rátörni a román és az ottani magyar nemzetre. 1979-ben már semmi nem lepett meg, óvakodtam barátom után kérdezősködni. Mindenfelé diktátor-portrék, azokban a könyvesboltokban is, amelyekben román történelmi atlaszt akartam vásárolni. Az sem volt, csak Ceausescu-képek és piros alapon fehér idézetek. Tőle magától. Sajátúlag. Romániában  öröm volt kis-magyarországinak lenni.

Targu Mures akkoriban még Tirgu, a légitársaság pedig Tarom. Alighanem annak a kirendeltségébe tértem be nézelődni, vagy az állami utazási irodáéba. A falon hatalmas térkép láttatta: honnan-hová lehet utazni. Határon belül, természetesen. A térképen a Román Népköztársaság. A hazai atlaszokban nem szenteltek külön lapot neki. A szívem elszorult: ekkorának még sohasem láttam. Így egészben többet, súlyosabbat és végérvényesebbet közölt számomra, mint bármilyen vers, ének, érvelés. Kalotaszegi írásos, székely himnusz és Iolanda Balas. Fájt.  A térképet mindennapi természetes funkciójában látván úgy éreztem, hogy megfosztottak valamitől. Attól, ami a lelkem része.

Gyerekkoromban Nagyapó házi műhelyének a falán bámultam az 1941-es megnagyobbodott Magyarországot. Csak annyit mondott ingerülten az öreg: ez nem Nagy-Magyarország! Még a Déda-Szeretfalva vasút megmutatására sem érdemesítette a 9-10 éves, itatós elméjű unokát, pedig ott dolgozott tizenöt évvel korábban a fiával együtt. Egy ugyanilyen térkép pár év múlva hozzám került, s legalább négy évtizedig őriztem. Ha fal is volt hozzá: azon.

De érzelmi nyomokat inkább egy kisebb térkép-lapocska hagyhatott bennem, egy iskolai atlasz kétoldalas kivonata. Akkor láttam, ha Ídesbíres Nagyapámékkal tanyába mentünk. Varga István bácsiéknál kis időre félretették a kártyát, a boros poharaknak meg nem kellett hely, mert borra sem tellett, pálinkára is csak disznótorban. A nagy becsben tartott térképlap kiterült az asztalon, a felnőttek nézegették. Ilyesféle volt az egyik oldala, mint ennek. Csak ámuldoztam, hogy lehet egy ország alul is meg felül, mintha körbeharapna bennünket. Ausztria tűnt ilyennek, hiszen a moziban a Rákóczi hadnagyának szorítottunk. Vak Bottyán meg mintha a nagyapánk lett volna. Kurucok voltunk nagyon! Nem bírtuk a németet. Ha a lapot megfordították, akkor a 63 vármegyés országot nézegették kártyaszünetben az öregek.

Béres Kálmán 1916-ban a román betolakodókat kiverő közös hadsereggel vonult be „Erdejbe”. Úgy emlegette, akár a tisztjei: németesen. Nem tudom, merre jártak a 13-as huszárok, az egykori elemi iskolai térképen nekem biztosan megmutatta volna, ha kérem, de erre nem emlékszem.

Budapesten találkoztam egy két világháború közötti irredenta kártyajáték darabjaival. Érdekes helynevek, romantikus épületek voltak a lapokon: Vajdahunyad, Késmárk, Fiume – némelyik a térképdominóm és az iskolai térképem szélein is látszott: Oradea, Kosice, Cakovec. Angyalos címert is ebben a pakliban láttam először, no és a sematikus térképet piros színű Magyar Birodalom felirattal. Ennek láttán mondta a Verpeléti úti cipész szövetkezet triciklise, hogy ez volt az oka mindennek. Minden bajnak. A Magyar Birodalom. A háromkerekű jármű platóján kucorgás közben hallott szentenciát épp úgy nem felejtettem el, mint az akkor, 1956 nyarán látott röplapon a Rákosira dőlő Sztálin-szobrot. A triciklis eszembe jut, ha egyetemi oktató barátom bíbelődik a történelmi mentés másként gombbal, mintha nem volna elég az egykori Magyar Birodalom okozta bajokból.

Ha hozzájutottunk, történész-hallgatókként nagyokat röhögtünk Mihai Viteazul Nagy-Romániáján. Ceausescu atlaszát emiatt, és nem mazochizmusból  kerestem első erdélyi utamon.  Önbecsülésem nemzeti szegmense akkor már nem önkielégítő fantazmagóriákra épült: büszke arra voltam, hogy a magyarországi történészek nem kapnak efféle állami megrendelést. Nemzetközi tudományos tanácskozáson nem a mi történészeink szavait hallván vonultak ki a többiek, hanem ha felhangzott a gyermeteg és gyermekeknek szánt csócsa: Őseink, a dákok… Történelemhamisító gyönyörű kolostort azóta is csak Máramarosban Birsanán (egykori hivatalos nevén: Barcánfalván) láttam. Idehaza nagyon szégyelleném, akárcsak Ady 1915-ben, barátjának,  Octavian Gogának a vad nacionalizmusát. A sumér, hun, etruszk származás nem a magyar tudósok sara.

Az első világháború alatt keletkezett igénytérképekkel diákként  találkoztunk. 1972-ben Nagy Pista tanár úr bemutatta és magyarázta, hogy Debrecen miért maradhatott magyarnak, mert bekerült ugyan nemcsak a román, hanem a sosemvolt csehszlovák történelembe is, de a győztes hatalmak nem tudtak dönteni, kinek jutassák két szövetségesük közül. Az egyiknek atlasza még ma is vallja: a Dnyesztertől a Tiszáig. De ha jól megnézzük: a Dunától délre is, és a Dnyeszteren túl. Vélhetik: még jól jöhet egyszer, akár kenyér szűkében, mint Ceausescu idején, akár az agyarmagyarok bosszantására.

A történelmi visszatekintés újabban szőnyegtervhez is használatos. Bukarestben épp úgy találhatnak  hozzá muníciót, mint nálunk. Kerül, amibe kerül. A történelem ura odaáti híveitől sem sajnálja  a dicsőséget. Akár ilyennek is megszőhető  a Nagy Román Birodalom. Piros betűkkel. Ennek a partjait is három tenger mossa. Elvégre történelem. A kultúra része. A triciklis pedig kiment a divatból. Mint a tanyázáskor hallott régi szólás:
Vótér' a zsidó se ád!