Tanár úr, Ön mit szokott kapni?

– Tanár úr, Ön mit szokott kapni?– kérdezte Árgyelán anyuka néhány héttel az egyetlen tanévben vezetett szakmunkástanuló osztályom ballagása előtt.

– Hogy mit? – kérdeztem zavartan. Tényleg, mit szoktam kapni? A szokások fontos jelzések, eligazítanak a világban, a társasági életben. Ha követjük őket, akkor mi is, partnereink is kellemesen érzik magukat. A ballagás olyan alkalom, ahol a szereposztás ismert, a hozzá tartozó rekvizitumok szintén, ezeket a május-júniusi szezonban a szokás rendezi össze, újabban már az óvodában is. De a kérdés az SZMK elnöke részéről hangzott el, ezért ne beszéljünk mellé: az ajándékról van szó.

Mindenki tisztában van vele, hogy extrém esetektől eltekintve a végzett diákok köszönetének gesztusait mindkét fél igényli. Amikor egyedül köszönünk el és meg, nem kell senkivel egyeztetni a módját, magánügy, hogyan sikerül, de ha egy osztály köszönt vagy búcsúzik, nem árt az útmutatás. Előfordul, hogy az életkor csekély, vagy az ötlet, vagy az illemtudás. Ha mind megvan együtt, akkor a helyben szokásos mérték felől sem felesleges tájékozódni.

Idősebbek emlékezhetnek az Ifjúsági Magazin képriportjára. Porlódon a régi gárda egyik oszlopos tagja, azon bukott meg, hogy áldozatkész hitvese leosztotta minden osztályra az ajándékoznivalót: nehogy már ugyanazt kapja a drága ember ballagáskor, mint kicsit korábban, József napra. Hiszen mi a csudát kezdene az elismert és hivatalból tisztelendő illusztris az ötödik herendi készlettel, vagy ugyanazon mintás faliszőnyeggel, miegyébbel?! Mogyoróssy József igazgatónak (Por → egészségtelen) nem egyetlen osztály, hanem a gimnáziumába járó valamennyi volt szerencsés tárgyiasult módon kifejezhetni az egykor hőn szeretett apánk és tanítónk mintájára a soha el nem múlót.

Ahol többek fejezik ki, és nincs kéznél gondos feleség, ott jó, ha van más, aki kérdez és szervez a többiek helyett. Mint Árgyelán anyuka tette a porlódi Hatkilóban.

Ballagási igényeimről többnyire annyit jegyeztem meg, hogy az a csokor, amelyet az osztálynaplóval együtt elől viszek, nem az én névjegyem, hanem a mögöttem sorjázóké. Egy szerencsétlen társaság három év alatti negyedik vagy többedik osztályfőnökeként hordozott csokrom a példa. A fiúkat két ízben szétszórták s összevonták, változtak a tanárok, osztálytársak, a nyolc-tíz gyakorlati képzési hely – a soros oktatásügyi megtakarítások folyományaképpen. Harmadév decemberében egy idegösszeomlással kidőlt kedves jó kollégámtól örököltem az osztályként számozott halmazt. Nem volt ott semmi, sem rend, sem csoportkohézió, sem szülői támogatás. A ballagó sorban a teremdíszítők két szál virágját (zölddel, rezgővel) dajkáltam az osztálynaplóval együtt a mellemen. Akkor és ott nem érdekelt az senkit. Mármint hogy mit szoktam kapni. Azt, amit a kollégám kapott, elkerültem, a fiúk is elkerültek az oktatásvégrehajtási intézetből, mindenki felszabadult. Szakmát kapott. Fellélegeztünk.

Korábbi, soroksári iskolámban, mint annyi másnak, a ballagók osztályfőnöke megajándékozásának is megvolt a kialakult hagyománya. Első ízben fel sem tűnt, aztán érdekes véletlennek találtam, hogy mindhárom végzős osztályfőnök valami keleties, színezett rézmunkát, iparművészeti készletet kapott ajándékba a ballagóktól. A szülői munkaközösséget feltehetően informálták, hogy a tanárok mit szoktak kapni. Hogy mire szolgált az a bizonyos készlet, azt nem adatott megtudnom, a kollégák nem csomagolták ki, én nem turkáltam, mikor pedig a ballagtatásban rám került volna a sor, én már elcsomagoltam.

El Soroksárról, el Budapestről. Lakni.

Jöttek utánam a gondosan fogalmazott levelek, rögtön elsőre egy közös. Beszámoló a hivatalos miújságokról, azután a meghívás: …Tanár urat sok szeretettel meghívjuk a Ballagásra, a Fényképezésre és a ballagási bankettre. Hónapokkal korábban.

– Oszikáim, már hogyne mennék, hiszen… – Ők is tudták, én is tudtam, iskolából, táborokból, kirándulások élményeiből, hogy nem csupán hivatalból szövődött kapcsolat köztünk. Azt mégsem kötöttem az orrukra, hogy az egyetemi kiegészítő szakot azért ostromoltam, hogy legalább felüket-harmadukat tovább kísérhessem a kerületi gimnáziumba. A tanár az a gyerek, aki legtovább jár iskolába.

A levél így folytatódott: „Egyébként is szerettük volna [meghívni], de nem engedik.” Nos, ez a meghiúsult terv írathatta velük az októberi levelet, nem a ballagás. A feladó címe nem az osztályé, nem az iskoláé. Megértettem. De nem volt szokásunk az árulkodás, nem kérdeztem persona non grata besorolásom körülményeit. A diplomatikus fogalmazást ellenben nyugtáztam. Mindegyikük meg tudott írni jó magyarsággal egy levelet. Egyet?! Megvan az összes: negyven, ötven vagy száz? Nem számolom.

A következő közös levél tavasszal érkezett. Beszámoló az utolsó osztálykirándulásról, amelyre három évig takarékoskodtunk, a záró dolgozatokról, meg hogy a fényképezés már megvolt. A felvételt küldik. S aztán:

„Szeretettel meghívjuk a Tanár urat a ballagásra.” Így, idézőjelben, mert ez önálló közlés, formula. Mintha külön kártyán lenne. Azután a személyes részletek:

A Tanár úr is velünk fog ballagni, vagyis a Tanár úr is benne lesz a sorban. Máskülönben június 3-án délután lesz a ballagás. … nem sokára találkozunk. Legalábbis reméljük. A többit tehát szóban.

– Igen, én is úgy gondoltam, hogy benne leszek a sorban. Veletek.

Nem feszítem tovább a húrt, ennél több izgalom később sem lesz: találkoztunk.

A kapuban Sinka bácsi, fent a tanáriban a volt kollégák (Tudod, öregem, a szaktanteremben megtartottam mindent, sőt, tettem is hozzá. Képzeld, Pálos Csaba is elment, de visszajön, hát Te? Milyen a nevelőotthon? Boldogulsz?), az igazgató, majd a gyerekek, az osztály a menetrend. Azután bizonyára Ballag már a vén diák le az udvarra. Ott vár bennünket fél Soroksár. Az ember úgy van ezzel, különösen, ha messziről jön, hogy azt hiszi: miatta, hogy számít, számítanak rá. Jó érzés nagyon! Pedig a ballagás az ő ünnepük, aztán szüleiké, s csak végezetül következik az iskola. A tanár.

Én nem. Nem következtem. Az egy éve osztályfőnök utódom a szaktantermem ajtajánál kibökte, hogy egyedül kívánja az utolsó osztályfőnöki órát megtartani. Fehéres rózsaszín arcbőrét elöntötte a szokott pír, határozott és magabiztos volt a kívülállóval szemben. De miért? Ennek semmi értelme! Elképedtem, szóhoz sem jutottam a döbbenettől, hogy maga teszi nyilvánvalóvá: van mit szégyellnie.

40 perc múltán nem álltam Mari mellé a ballagó sorba. Nem az arcom, a hajam is leégett volna a hazugság szégyenében. Hogy mi ketten vezettük volna ezt az osztályt, amelyet elhagyni kényszerültem?! Micsoda képmutatás! Soha az életben!

Lugosi Ferencné, az igazgató asszony lent az udvaron az elnöki asztalhoz invitált, Soroksár legnagyobb, a kerület legjobb iskolájának vendégeként. Néztük, hogy sorjáznak kifelé a ballagók, nyomulnak a folyosókról a barátok, szülők, az emeleti ablakok pedig megtelnek kollégákkal, konyhai, technikai dolgozókkal. Nem volt szokás a Zalkából ilyenkor dolguk végeztével hazamenni. Vera a megnyitót bemutatásommal kezdte.

Az ünnepség a továbbiakban szokás és hagyomány szerint folytatódott. Kórus, szavalat, búcsúbeszéd. Gratuláció és köszönet, kézfogás, puszi. A banketten: ABBA. Nem vártam meg a végét. A legszebb ünnepély, amely tanárnak adatik, megvolt. A lelkek szárnyaltak, s nem marasztalt az Elhagyott repülőtér. Zsebben a vonatjegy, allé retúr.

Az ajándékomat otthon bontottam ki. Nem a szülői munkaközösségtől származott. Mióta ismerem a pedigréjét, azóta a készlet egy kis kerámia poharát magammal viszem találkozóinkra koccintani.

– Mit szoktam kapni? Ha ilyet, az nagyon sokáig kitart.