A Szabó család… Máig fülembe cseng a bemondó hangja, hanglejtése, nyílván csak az egyiké. A rádióműsor, a sorozat a kádári konszolidáció terméke és támogatója -  gyerekkoromtól kísért évekig, valamennyi műsorközlőre nem emlékezhetek. Sokáig nem volt tévénk, a nézőket megvető tükörfordítást – szappanopera – sem forgalmazták még azok, akik az így lenézett nézőkből élnek. Talán közelebb is voltak hozzánk, szürkékhez, átlagosakhoz. Az önkényuralomban mindenki egyenlő. A szomszédban néztük a Robin Hoodot Errol Flynnel, s családi körben lehetett a Szabóék miújságjait hallgatni.

A Szabó családot nemcsak ezért szerettük. A látszatért, a vasárnap délelőtti-déli rádiós pásztorlevelek szép szavaiért, az illúzióért, hogy így van, vagy így lesz, vannak még hibák, de jobbra fordul a sorsunk. Bármilyen meglepő, de ha Kádárnak volt politikai vezéreszméje, akkor az ez volt. Filozófiájaként nem merem említeni, hogy is lett volna neki olyanja, ami Lányi Zsoltnak, s minden más vándorügynöknek, vigécnek  épp úgy lehet ma már, akár Segalnak, Alekosznak, Toszó Jucónak, mit tudom én... Szabó néni sem tartott  filozófiát a kredencen, csak erkölcse volt neki, és igaza, emberi szava hozzánk, naiv szürkékhez.

Nos, kíváncsi lettem a Révész Sándor által frissen méltatott szentendrei kiállításra: Szentendre, szent család: mindünk rokonai, - Szabóék. Az ő szempontjai mindig figyelemre méltók, az enyémek pedig: az enyémek.

Az odautazás Budapestről hajóval történt. Egy víziúttörő hogyan is tehetne másképp! A képen jegyzetelő kislány nem "vizes", de jól úszik, szeret kirándulni, türelmesen hallgatja nagyapát, ámbár sohasem hagyja ki, hogy: Ezt már mesélted! Egy közös történet épp most keletkezik. Az idő párás, de a városképet ablakon keresztül örömmel fényképezi ő, aki most,  június 8-án látja először.

A Főtér nincs messze, a felbontott bazár-utca nem tart fel bennünket, később oda visszatérünk. A Ferenczy Múzeum homlokzati feliratára a téren is folyó útjavítások miatt nincs helyünk rálátni, de a kirakatokban elhelyezett tárgyak útbaigazítanak. Retró retró hátán, a vágy kívánatos tárgya volt egykor mindegyik: a kicsit fényesebb kávéfőző, a táskarádió, a hordozható tévé, a műanyag gyerekjáték Ikarus, többségüket csupán nekifutásból, a pénzt jól beosztva, vagy 5 százalékos részletfizetésre lehetett megvenni. A Lemezárugyár diavetítőjét, akár a pedállal hajtható kisautót a kislány édesapja kapta. Az utóbbi árát Luca dédanyja özvegyi téesz-nyugdíjból spórolta össze 1977-ben. Igazi csoda volt ez akkor, a tanár-házaspár szülőknek nem tellett volna rá. Autóra? Lakásra sem. Aki nem tudott pedálozni, megnézhette magát. Talán nem is olyan retró?

Az az igazság, hogy Lucát ez nem érdekli. Udvarias kislány, ezért odafigyel arra, amiért épp ide jöttünk, nagyapa szempontjaira. Három van belőlük a falakon. A Szabó család korszakfestő kiállításán a jó teremőrök segítségével  megtaláljuk az egyiket, itt fenn középen: egykori partraszálló egységünk fotóját:

A szigeten volt a táborhelyünk. Átkelés után Sanyika a középpont, mögötte Szűcsék, akik Nyugat-Németországba készültek kivándorolni, ekkoriban említették. Magyar- és történelemtanár hazafiként megrendültem. Hátul Schalinger Viki, aki Suriname-ba ment férjhez néhány év múlva. Őt Kiss József László delegálta a vándortáborba.

A következő tablón a színes plakáttól jobbra Lucának az előbb ismerőssé vált épületek, a templom és a múzeum, nagyapának egykori táborozói tűnnek fel ismét:

A Blagovesztenszka templom előtt vízi úttörők keresgélik a feladatokban előírt látnivalókat. A program: művelődés, evezős feltéttel, gazdagon. A Teátrumban (nézőtere a kép jobb szélén látszik) akkor a La Mancha lovagját adták elő, ám a táborozók a Mozgóképüzemi Vállalat jóvoltából a Piedone, a zsaru című korszakos művet tekintették meg. Átütő sikerről tehetek említést, hiszen nekem is tetszett!

Elől Fodor Sándor, majd talán Polszter Jóska, a templom előtt Szűcs Hajni és egy  honvéd elvtárs, Vas Attila, a Hidász utcai laktanyából.  Ő és Fücsök honvéd Vikivel a Sellő hajót erősítette. Napló: "A Főfotó Vállalat Senefelder szocialista brigádja patronálja csapatunkat, így a képek laborálását expressz gyorsasággal elvégezték! HURRÁ!"

Nem csak múzeumokkal, városnézéssel él az ember.  Az egyik feladatot magunk főztük ki magunknak a szigeten. Pontok jártak érte a bázisparancsnoktól.

A háttérben a fákon át megszűrve látni a jobb-partot s a Dunakanyar ékét, a bográcsban pedig a táborozók étkét sejthetik. Visky Éva bázisparancsnok minősít éppen. Ezzel gond nem is volt, ám a kasszával igen. Már a második napon családi kölcsönért üzentem, óriási hiányom keletkezett a bevásárlás után. Később kiderült: elfelejtettem bevezetni ezt a tételt a tábori pénztárkönyvbe! Ez volt igazán megterhelő a sok minden közül: adminisztrálni, engedélyeket szerezni, aláíratni, igazolni, jelenteni, bolond, aki állja!

A jubileumi vándortábort Ordó György rendőr alezredes szervezte, felügyelte, patronálta. Vízi rendőrök tartottak szemmel bennünket, ha kellett segítettek, ha nem kellett, akkor is.  A gyerekekért történt, a Szabó családok gyerekeiért! Köszönjük!

Kézben Symphonia, tanakodás, Ordó Gyuri tájékoztat. Ajándékok az asztalon.

A múzeumban lapozható képek is vannak. 
Az alább következőt nem muszáj nagyon komolyan venni. Ám aki tíz-tizenhárom évesen evezett már súlyos, de biztosságos őrsi csónakban az áradó Dunán hegymenetben Szentendréről Visegrádig, annak ugyancsak elkelt a biztatás! Sándorunk feltört tenyerének kínját alig enyhítette, hogy a hajóparancsnok Így kellett volna fogni a mankót! - okítása után maga is rongyosra kopott markát tudta csak példamutatni. Nem a kilencfarkú macska, hanem evező törte fel azt is. A mosolyogtató tény a szolidaritást hitelesítette! Mindnyájan gályáztunk, bizony!

Az első túranap volt a legnehezebb: mindeddig csak álló vízen eveztünk. A felkészülés Dunavarsányban, Merkel Lacitól kapott kölcsön hajókon történt. Persze hogy nem volt se csónak, se lapát, némelyeket úszni tanítgattunk, és mindenkit borulásra, menekülésre, vízből mentésre... A kockázat aligha túlozható. A vándortábort áradás miatt napokig felfüggesztették, s ha a Margit-hídról lepillantva a nagy vízre képzeltem a gyerekeket - mit mondjak, mit éreztem? De a Jó szelet, Kapitányt  Kiss Jóska így dedikálta: A "Másodkapitány" Jajónak, aki már nem szabadul a víztől! Kj.

Maradjunk annyiban: nehezen, nagyon nehezen szabadultam. Mert árral szemben, széllel szemben a Dunán lehetett haladni, de a Kádár-i Való Világban nem nagyon! A Szabó család tagjai a Lapály utcából kaphattak lakást, a másként táboroztató tanár csak ígéreteket és átverést. Nem Szabóék és nem Kádár tehetett róla, akkoriban különben sem volt szokás a jó cárt okolni: minden rosszért a gonosz (elvtárs)urak tehettek, azok, akik odafent őt körülvették.  Meg akik bennünket!

A kicsi szemétdombon a japánkakas is nagy úr, ha illetékes elvtárs. Miatta kellett elhagynom a víziúttörőket, a táborokat, a megfizethetetlen, valójában több mint ingyen végzett munkát. Ez is szóba került azon a ballagáson, amelyen - legalább vendégként - három évvel később részt vehettem. Akkorra Luca édesapja, a fiam hároméves lett. Az ő rovására nem élhettem tovább puszta kalandvágyból.  A nagy nyolcas befejeztével még csak én vártam, hogy viszontlássam őt, de a következő nyáron, amikor az Úttörőszövetség jubileumi vízi táborát a Molnár-szigeten rendeztük, már "maga is" meglátogatott.  Miközben dolgoztunk a tanáriban, írtam a statisztikát, a bizonyítványokat, pár száz méterrel odébb táboroztunk, ünnepeltünk, őriztük a lángot. Lackó csak nézett.

Most azt remélem, hogy amit elmesélek, az egyszer majd Lucát is érdekelni fogja, akár azok az emléktárgyak, a túrajelvény, a napló, az őrsi zászló, ballagási tengerész, melyeket megőriztem. A kiállítás rendezői három-négy fotót találtak érdekesnek, Luca pedig a kirándulást. Kívánságára Szentendrére másnap is visszatértünk. Most oda HÉV-vel, s hajóval vissza. Jártunk-keltünk, beszélgettünk, óvatosan, hogy a gyermek a Szabó családdal felnőtt nagyapát ne unja meg... Talán neki is marad néhány eltenni, rendezni valója, s a ballagási tengerészt sem fogja kidobni.