A janicsár induló és a gazdátlan kutyák
A világra szóló győzelem nem Várnánál, vagy Edirnénél, az egykori szultáni székhely falainál esett meg. Az előbbinél az álságos békekötést, az esküszegést iszonyú csapással torolta meg a szultán, emiatt a vágyott világra szóló elmaradt, az utóbbit csupán 1989 táján foglalták el a fonalbazárba igyekvő magyar seregek, békeidőben.
Beográd 1427-ben Zsigmond király kezére jutott, Hunyadi János pedig Szilágyi Erzsébet kezéhez. Utóbbinak a testvére a kiváló hadvezérrel és egy itáliai ferences baráttal, Jánossal együtt 1456. június 21-én mentette fel a várat II. (Hódító) Mehmet ostroma alól. A győzelmet a pápa előre beharangoztatta, s ezt halljuk azóta is. A hősökről, a kereszténység védelmezőiről, a keresztesekről szól a harang.
Akkoriban a magyarul vagy szerbül, vlah, tót, vagy német nyelven beszélő köznépnek oly mindegy volt, hogy ki a földesura, a magyar Kőszegi Henrik, vagy az osztrák Cillei Ulrik, hogy a király magyar, mint az olasz Károly Róbert, a luxemburgi Zsigmond, vagy német, mint a magyarországi nagyurak markában vergődő, magyar anya szülte V. László, cseh, mint a lengyel Dobzse László. A népnek az adót, a járandóságokat teljesíteni kellett törvény és szokás szerint, az ősök módjára, biztonságban az egyház vezetésével, Isten áldásával. Egy volt a hit, a szokás, a törvény. A földesúr, a király személye, a használt nyelv a keresztyén Regnumban nem számított. A keresztyénség egyébként is internacionális.
Az oszmán-török terjeszkedés alapjaiban fenyegette ezt a kiszámítható biztonságot! Az Egyisten Ertogrul utódainak kezébe adta Bizáncot, amelynek kultúrája csak részben egyezett a Nyugatéval, s még ebből is vajmi keveset vettek át az új tulajdonosok. A mindennapi életnek az Oszmán Birodalom által kínált kereteit Közép- és Dél-Kelet-Európa népeinek többsége nem volt hajlandó elfogadni! Míg Sopron, Lőcse vagy Maribor vidékén észre sem vették a király vagy a földesúr megváltozását, idegen nyelvét, nemzetiségét, a török hódítás ellen tömegek fogtak cséphadarót és egyenesítették a kaszát. Ami egyesítette őket: az a kereszt volt!
Kapisztrán János akár olaszul, akár ékes latin nyelven mondta a magáét, az oskolát sem járt szögedi nemzet buzgón helyeselt neki. Indultak másokkal együtt a Tisza mellett lefelé, Belgrádnak, hogy ha már az urak idejétmúlt hadereje nem képes a rájuk dolgozó parasztokat (kresztyányin - keresztyén) megvédeni a világ legerősebb hadseregével szemben, akkor majd ők! Hiszen nem volt más választásuk!
Az 1456-os ostrom és a felmentő hadműveletek részletei közismertek. Kapisztrán János, a hozzá nem értő, de küldetéses vezető improvizált. Akár el is veszejthette volna könnyelmű beavatkozásával Istenben bízó seregét, Hunyadiét is, a várat is. De nem így történt! A keresztesek rohama megfordította az eseményeket, a vereség győzelemre fordult! Emléküket övezze tisztelet és hála!
Nándorfehérvár eleste hatvanöt év múlva, 1521. augusztus 29-én következett be.
Azután 1526: Mohács.
Önhittek
A török hadsereg modern volt.
Korszerűbb, mint a vele szemben álló.
Francia ágyúk, olasz stratégia,
arab pengék és paripák és orvosok.
És fegyelem és hit.
S kémszervezet.
A foglyok első csapata: a főurak,
mezétláb már. A szultán Tomorit
sem igényelte a sátor elé, ahol ült.
Némi távolban rakták egyetlen gúlába
a fejeket. A pontos munka része volt az is.
Harminc év s már fölépült fényleni messze földre
szépsége hírével is Pécsett a büszke dzsámi.
Az új Siklós, Szigetvár, Eger és
a gyógyfürdők Budán. Csaholtak, nyüszítettek és
iszkoltak az éjben a gazdátlan kutyák.
Illyés Gyula költeménye a szegedi Tiszatájban, 1979 augusztusában jelent meg. Hogy „mit akart vele a költő mondani”? Mindenki értheti az első és az utolsó mondatot az erősebbnek bizonyult megszállókról és a gazdátlan kutyákról. A megvetés nem a töröknek, nem a szovjet hadseregnek szólt! Szánalmas, kicsinyes kompenzálás lett volna, mint az 1989-es Tovariscsi konyec! Nem méltó a magyarokhoz.
Damkó József híres Kapisztrán szobra, melyet 1922-ben állítottak fel a budai várban, szintén nem nélkülözte az aktuális politikai mondanivalót. Felirata a a trianoni tragédiából következett fohász: Nándor kőfalain megtörted a végveszedelmet / Szent vezetőnk győzd meg mostani elleneink.
Szegeden, az alsóvárosi Havi Boldogasszony templom csarnokában csak a talapzat, Foerk Ernőnek a nándorfehérvárit mintázó bástyája, a kolostorudvaron pedig a budavári Kapisztrán szobor másolata látható. A lendületes főalak török hullán taposva lelkesít. A szobor kiköltöztetői úgy vélték, hogy holttestet tiporni templomban nem való!
A barátok igazsága a falakon kívül is érvényes: a halott katona nem ellenség, az egykor volt ellenség ma már nem kell, hogy az legyen! Az élet szent!
Sokáig őriztem történelmi lim-lomjaim között egy török verset, az Élet és Tudományból vágtam ki, még az internet születése előtti időkben. Történelemórára tartogattam. A költemény – igaz, nem Illyés színvonalán – a török Esztergom elvesztését siratta! Nem az 1683-as katonai eseményt, hanem a szeretett város elvesztését. A nézőpont nekünk bizarr, s ha együtt érezni épp úgy nem tudunk az ismeretlen költővel, mint a második bécsi döntés hallatán elájult román külügyminiszterrel, nem árt tudni, hogy nekik is lehetnek érzéseik az otthonuk, családjuk, vélt vagy valós múltjuk iránt! A verset nem találom, papírhalmaim temetik. De itt van egy másik, talán ugyanarról, képletesen, egy virágének keleti virágnyelven:
Estergon Kalesi
Esztergom vára, hely én gyönyörűm, ó,
Várkapitány lakja, ó.
Gyötri lelkemet hely én sólymom, ó,
Egy titkos vágy,
A szívem a kedvesnél, hely én gyönyörűm,ó
De a kedvestől távol, ó.
Ne folyj Duna, ne folyj, hely én sólymom, ó
Szomorú vagyok,
A kedvesnek, ó keresésébe-kutatásába
Belepusztulok én szerencsétlen.
(Mándoky Kongur István nyersfordítása)
Egy nagy nép, egy nagy nemzet: a török - máig megbecsüléssel gondol a rokonnak vélt magyarságra, az összes ellenfelei, ellenségei közül a legtöbbre tartott magyarokra. Ha 1989 táján az Edirne-i fonalbazár bevásárlói, az Isztambulban bőráruval, arannyal rakodó, Szabadkán a holmit részletekben hazafuvarozó-átmentő vállalkozók odafigyeltek, akkor maguk is megtapasztalhatták a török Attilák, Árpádok kereskedelmi érdeken túlmutató rokonszenvét. Erről tanúskodik nem csak a rodostói zarándokhely, az isztambuli utcanév, hanem egy új ankarai létesítmény is.
Az Estergon Kalesi Esztergom várának hasonmása és kulturális központ Ankara északi kerületében. Az egymillió lakosú Keçiören városrészben 2005 májusában adták át a kulturális központot.
Építése hat évig tartott, és átszámítva több milliárd forintba került. Az ötemeletes, éttermeknek és bazársornak egyaránt otthont adó építménynél a Dunát egy mesterséges tó szimbolizálja, de kialakítottak egy közel 700 méter hosszú vízesést is. A hatalmas népünnepéllyel övezett megnyitón részt vett Recep Tayyip Erdoğan török miniszterelnök, valamint kabinetjének több tagja, Esztergom város is képviseltette magát. A tervek szerint a turisztikai látványosságnak szánt kulturális központban alakítják majd ki a török nyelvű világ tárgyi emlékeit gyűjtő új Etnográfiai Múzeumot. Szó van arról is, hogy itt állítsák ki az esztergomi vár egykori török zászlaját is. A Japánban restaurált hat négyzetméteres lobogót Isztambulban mutatták be a nyilvánosságnak. A miniszterelnök, valamint Keciören polgármestere, Turgut Altinok egyaránt azt hangsúlyozták, hogy Törökország büszkén és tisztelettel tekint vissza történelmére, így a Magyarországhoz fűződő különleges viszonyra is. (A Wikipédiából)
Az Estergon Kalesi verse janicsár indulóként maradt fenn. Hallgassuk úgy, mint két, katonai múltjára büszke nép közös emlékét!