– Megcsókolta édes Erdély földjét
– Megcsókolta édes Erdély földjét
– kacsintottunk össze egyik útitársammal a székelykapukban gazdag Máréfalva hepehupás járdáin, 1979 nyarán. Érzelgős útitársnőnknek a székelykapuk iránti bámulata okozta a botlást, nagyobb baj nem lett belőle. Hozzá képest mi kevésbé voltunk elvarázsolva, nem emelkedtünk lélekben Csigla mezejéig, nem is ismertük az Erdélyi indulót sem, csak az állandósult szókapcsolatot: Édes Erdély. Vajon most, évtizedekkel később mit jelent számomra?
Az ostoba nem ugyanazt a fát látja, mint a bölcs, jegyezték fel William Blake-től. Királyhegyi Pál és Hegedűs Géza is mondhatta volna, hiszen a közhelyek igazságával semmi nem vetekedhet, ezért szüntelen a tulajdonjogukért folyó vetélkedő. Meg hogy ki tud többet, jobbat, eredetibbet idézni… A NolBlogon, ki tudja miért, ZorroAszter vizsgáztatott ilyesmiből. Legyen övé e kéj.
Az említett – az élmény tárgya és a befogadó felkészültsége közötti – összefüggés nem csak gondolati szinten működik, hanem érzelmeinkben, élményeinkben, sőt: kevert pályákon, egymással egy időben, egymást át meg át hatva, együttesen is.
Ha francia filmben erdőt, magas, sötét fákkal szerepeltetnek, Paál László festménye, az Út a fontainebleau-i erdőben jut az eszembe, ismerősnek tűnik, mert magyar vagyok, egy orosznak Siskint, a festményt nem látott Rumcájsznak az orvvadászatot jelenti ugyanezt. Előzetes élményeink meghatározzák az újakat, a bennünk lévő világ egyes részei elmerülnek, mások felbukkannak a tudat szintjére, új elemeket illesztenek maguk közé, s mindez nem sérti megmerevedett univerzumunk határait, hanem kiterjeszti. A gazdagodás nagyobb, ha megágyazunk neki. Ha rákészülünk.
Alighanem Szakállas Ábel volt az én első Erdélyem. Nem voltam nála idősebb, mikor anyám könyvespolcán a Fagyöngy című novellásköteten és az Erdélyi Szépmíves Céh a másodkiadású sorozatának Kalotaszeg kötetén ámultam: a címeren, a borítón, a kötetek arányain. Elolvastam az Ábelt is. Aztán valaki rám bízta, hogy Tamási könyvéből egy részletet adjak elő. Miért pont én? Miért rám gondolt Ábelként?!
"Ott az út közelében kiválasztottam egy sugármagas fenyőfát, arra felmentem, a tetejét levágtam, s oda feltűztem a zászlót. Lefelé jöttömben pedig levagdostam a fenyő ágait, nehogy felmehessen valaki, s onnét levegye a kicsi zászlót. Azt a zászlót, amit én zengő szívvel és a szabadság lelkével tűztem oda; s annak örömére is, hogy megszabadultam csendőr Surgyélántól. Búcsúzóul azonban felnéztem még egyszer a fenyőfa tetejébe, és így szóltam:
- No, te zászló! Aztán hirdessed a szabadságot, ahogy csak tudod!"
Amikor megállunk Farkaslakán a Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor készítette emlékmű előtt, erre asszociálok, nem a budai Alkotás utcára, ahol Tamási a számomra általa fontossá vált iskolai vetélkedő idején lakott. Az én Erdélyemhez az én Ábelem tartozik.
És voltak még képeslapok, szobrok, épületek, és a történelmi atlasz. A nevek. A titkok. A balladás hegyek-völgyek fekete-fehér, Buday György által fába metszett keménysége. A versmondók különös, még ünnepi valónktól is messze emelő fájdalmas, csupaszon drámai hangképzése. Minálunk vannak fenyvesek… hallottuk Tompa Lászlótól Szegeden is, a hetvenes évek elején. Azóta úgy látom azokat a fenyveseket, ahogy még soha előtte. Itthon. És persze a dalok. Legbelül.
Mindenkinek megvan a maga Erdélye, itt is, ott is. Székelynek, magyarnak, románnak. Talán csak a 800 év után 80 év alatt elűzött, kiárusított szorgalmas szászoké korlátozódik kiürült földjükre. Erdélyország sokszínű, sokféle ember hagyta rajta a keze nyomát. És rajtunk, ott megfordult ittenieken is, ha hagytuk. Ha másként érkeztünk haza, mint amilyen emberként elmentünk, akkor nem jártunk Erdélyben hiába.
Mindezt igen bonyolult szétszálazni. De ha már így esett, hogy számtalan, félprofi utazóként látott hely közül egyedül ez az, amely másfélszáz blogbejegyzésemben megszólaltatott, akkor annak tudatában kell írjak, hogy Vannak vidékek… emberek, történetek, melyek fontosabbak a többinél.
