"Kezdtek belém költözni a nagy vendégek. ..."
NI csak! Gyakori név. Szülővárosom egykor volt ígéretes költője. Az ötvenhatos forradalom jelképe, erkölcsi bizonyítványának egyszemélyes foglalata. Egy volt KISZ-apparatcsik. De Csíkszeredában? 1979-es idegenvezetőnket idegesítette, hogy szerettem volna megnézni a galériáját. Talán sose hallotta a nevét egyiknek sem. Idén azonban beleszólhattam én is a programba. Sőt! Aznapi gondviselőnk, Jenő szeme felvillant: – Hogyne mehetnék! – Javított is rögtön: – Nem Zsögödi, de Csíkzsögödi Nagy Imréről van szó! – Az ittenieknek az egykori Emre most már mindörökké: Imre bácsi. 
A vasúti kupékban Munkácsy reprodukciók, az eleinte Nagyanyó kíséretében látogatott, Kossuth téri Nemzeti Galériában Benczúr, majd Csontváry a Szépművészetiben – el voltunk kényeztetve. Gyerekként úgy hittem: az igazi művész, a Mester az, akit oda helyeznek halála után, a felszentelt csarnokok valamelyikébe. Akiknek művei a vasúton meg más hivatalos helyeken lógnak. A költő pedig, az aki nyomtatásban, holt betűkben és a fehéregyházi csatatéren, vagy a sínekről szétszórt csigolyái ragyogásában, kerengő bolygó friss himnuszaként van velünk jelen. A magasba, ahová mindannyian feltekintünk, ahová legendáik emelik őket.
Csíkzsögödi Nagy Imréről a legenda így szólt. Londonban dolgozott, a királyi udvar közelében. Csodálat, megbecsülés övezte, élete végéig megélhetést, otthont kínáltak neki. De a festő hazatért Erdélybe. Egy asszonyhoz: az édesanyjához. Ő volt az egyetlen ellenérv a világhír ígéretével szemben. De becsülte apja örömét is: Az apám arcára is mosoly szállott. Csak úgy, másoktól hallottam, hogy amikor az öregnek gratuláltak fia nagy sikereihez, nem tudta a száját összefogni.
Csíkszereda társközségében, Zsögödön látogatható a galéria. Az épületet még életében emelték a 80 éves Nagy Imre művei számára. Hogy mi módon, az a bejegyzés végén megtudható a 7 perces videóból. A tér világos, levegős, benne magnóról hangzó tárlatvezetés kísér. Vannak reprodukciók, ismertetők, szabad – jegyváltás után – fényképezni.
Azután végignézzük: Közelebb lépünk és vissza. Esetleg rangsorolunk: nálam ez az első. Vagy mégsem: inkább hármasbefutó. Mindegy. S mint oly sokszor, a zseniális magyar festőről megállapítjuk: valóban ott volna a helye nyugaton, a legnagyobb galériák világcsodálta művészei között. Hála a felnevelő édesanyjának: Erdélyországnak: ez nincsen így! A londoni Királyi Képtárban csak négy darab maradt, annál több itthon, Marosvásárhelyen, Budapesten, Csíkszeredában. 
A világhír énhozzám éppen most nem hallatszik. A műélvezethez világmárkára csak a sznobnak van szüksége. A többinek elég a mű – és saját maga, hogy befogadja, visszhangozza, visszatükrözze és magáévá tegye azt. Amit a festő összegyűjtött, ami több mint a látvány: Kezdtek belém költözni a nagy vendégek. Már nem féltem Michelangelótól, Tiziantól, Goyától, Velasqueztől, sőt jóba lettem Emersonnal is. A mesterség megküzdött fogásai csak hatásukban léteznek számunkra: A színeket nem felfokozom, hanem megpróbálom a természetet utolérni. Ritkán jelentkezik ugyanabban a ruházatban. Ezt kell kilesni, felfogni – no és megcsinálni. Aki a természetet elhagyta, ott is hagyhatta, mert nem is volt benne… Aki nem látja ezeken a vásznakon a környező vidéket, s vele a művész adta többet, akinek semmi értelme ahhoz, hogy egyiket-másikat érdemes legyen megbámulnia. Aki semmit nem hozott magával, hogy befogadhassa a sajátjánál, a magánál nagyszerűbbet.
Szegeden is jártak ezek a képek, a felvétel biztosan jobb, mint a fotóim minősége, a méltató szöveg a képanyag fele, összesen 7 perc.
Szép női aktjai, köztük avignoni kisasszonyai a képtalálatokban nincsenek, itt azonban vethetünk rájuk a kívánatosabbnál elkapkodottabb pillantásokat. Nélkülük nincs teljessége az életnek, a műnek. Kivételezetten egykori otthonában is jártunk, illő csendben a művész, felé, az állványon maradt utolsó mű fordulva. 
Gyermekként ezen a portán próbált farkaskölyköt, mókust nevelni. Farkas-időkben ide tért vissza. Apja 1930-as halála kezébe nyomta a részibe kiadott birtokot. A gazdasághoz nem értettem, de mit tesz a szenvedély, belerántja az embert. Csak úgy faltam a szakkönyveket, sokszor hajnalban tettem le a kezemből. Az lett legnagyobb boldogságom, ha állataim szuszogását, kérődzését hallgathattam. Éjjel, ha hazajöttem, a kutyám fogadott, s társaságában legalább egy órát töltöttem pihenő állataim között. …Csupán az a titkos vágyam adott erőt és kitartást mindenhez, hogy ebből úgyis művésztelep lesz. Ezért vállaltam zúgolódás nélkül minden olyan terhet is, mint amilyen a nép nevelése.
Innen gazdálkodott, amíg a kollektivizálás nem tette lehetetlenné. Innen indult, ha kellett kirajzott méhei követésére, máskor sítalpon Gyimesbe, s neki a világnak. A hársfák tövében nyugvó szülői hamvak közeléből. Itt van az övé, szikla rejti az urnát.
Úgy rendelkezett, hogy legyen elegendő tájékoztató felirat. A galériáról és az urnájáról a 3. percnél hallhatunk itt.
Kicsoda tehát Nagy Imre? Elolvasható tőle magától itt, akinek ideje engedi, próbálja ki az olvasgatást. Megéri. Egy 10 perces videóban pedig róla mesélnek, emlékeznek, minden protokoll nélkül, székelyesen, szomszédok, tanítványok, olyan emberek, akik tőle hallották: Előbb tojjál fiam, azután kotkodálj! Vagy tisztára politikamentesen: Tudja meg, Jolánka, hogy ez a kommunista vezetés nem ér egy zseb szart!
De mondott, írt a Mester mást is:
„A havasi kirándulás kirángatja rejtekéből az emberi nagyságot.”
