A lelkekbe forrt emlékek fehér nyomai
Szokottan indult: Gyere az inkább nem írom le, melyik étterembe, 17 órára. Műsor: Hol tartok ma – személyenként 4-5 perc erejéig, aztán vacsora. Hozzál magaddal még egy embert, azaz hogyisne! Félre a politikával: add tovább annak, akit nem találunk, hogy jöjjön! Gyertek!
Aztán, miként a forradalmak idején szokás: minden másképp lett! Két-három óra hosszáig csak sorjáztak az emlékek, arcok, nevetések. Politikamentesség? Ugyan, hiszen valaki felelevenítette, hogy Tamáséknál közös tanulás ürügyén a Szabad Európát hallgatták a 19, 25, 31 és 49 méteres rövidhullámon, mint rendszeres/rendszerellenes ellenállók, amikor is az imperialista métely, Cseke László személyesen, a Farmotoros giliszta kívánságára leadta az utasítást: Csípőrázás! Feljegyzések készültek magyar kiejtés szerint, kis kockás füzetbe, annak ellenére, hogy ezenközben Tamás nagyanyja az éberség jegyében, hivatalos közeget (elhárítás) formázva, apró szellentésekkel, ám azokat az öreg padló reccsenéseire hárítva gyakorta átvonult a szobán.
Mindenki előadta, hogy Ki mit tud, Géza pozant fújt, Ica és Ilcsu énekelte a Hello, Marylou-t, ám hogy utána melyik szám következett, arra nem emlékeznek ők sem. Az én fülemben persze visszhangzik az angol szám német szöveggel szóló dallama után egy másik...
– Szerettem az iskolát, mert soha olyan április elsejét nem értem meg, mint ott! Nem is tudom, hányadikban, de nagyszerű volt, hogy egyszer ezt megengedték! Ránk hagytak mindent, mi tartottuk az órákat, a padsorokat egymás tetejébe raktuk, az iskolaköpenyt fordítva vettük fel, a tornaórát fiúk–lányok összekeveredve tartottuk, bolondoztunk, ami belefért!
– Az iskolabál után a tornatanár megkérdezte, hogy – Na, fiam, milyen volt? – Remek, tanár úr, remek! Csak úgy jöttek utánam a lányok. – Máskor mosakodj fiam, fürödj meg rendesen! – reagálta le a kedves ember.
Keményen bánt velünk, a heti második órára reszkető inakkal kúsztunk fel a negyediken lévő tornaterembe, gyors átöltözés, bemelegítés a súlyemelő Géza vezényletére, majd az idomár be, tornasor, jelentés, aztán egy pofon: – Megmondtam fiam, hogy a tornanadrág alá ne vegyél gatyát! Mert én nem Maca néni, Juci néni, Náncsi néni, hanem vitéz Bolemányi Károly vagyok! Öt edzői képesítéssel! Lakat Károly barátságával! Bizony!
– Nem, egyáltalán nem volt vitéz. Amikor ízetlen durvaság miatt egy meglepett srácot kicsaptak az iskolából, Karcsi néni a főnöki szándékkal szemben nem emelte fel férfiasan pofonosztó kezét. Csak Éva néni, meg Sári néni: a tanári karból nyolcan ellenezték. Nekik igen, Karesznak viszont nem kellett új munkahelyet keresnie. Más eredménye nincs a pofonjainak, minthogy sportolói néhányszor elverték.
– A tornaóra kész gyönyörűség volt – annak, aki felfedezte, hogy a lépcsőházból a lift mellől belátni a harmadik emeleti lányöltözőbe! A lányoknak nem kellett annyira kapkodniuk! Az ember aztán hamar elment – a negyedikre, hiszen mire Karesz megjött, már bemelegítés, tornasor és így tovább.
– Na ja! Bélatelepen, amikor megtudtuk, hogy a fiúk egymás nyakába állva készülnek belesni a női tusolóba, mondtam Ilcsunak, hogy –Jól szappanozzuk be magunkat, és így is tettünk! – Takinak azután meg kellett kérdezze tőle: – Te Ilcsu, Stopi ott is vörös?! – Nagy nevetések közben az egykor kérdezett: – Megmondtam. Ott is! –
– Bélatelepen csak a gazdagok voltak! – nyitott osztályharcot II. c fronton Kató. Így igaz. Csak az tudott menni, akinek pár nap Balcsira tellett. A „gazdagok”. A tanárok nem. Azon a nyáron az iskolai KISZ-tábort minisztériumi szinten ellenőrizték: folyt a tanári belháború tovább, de Bélatelepen tanár nem volt, egy szál sem! Nem hívta őket senki!
– Ahogyan Skotyát is csak egyszer, 1967-ben, az első találkozóra! Narancslétől érte az első sérelem, rögtön a bejáratnál, épp hogy kiszállt a Volkswagenjéből. Megsértődött! Korát megelőzve úgy vélte, hogy többet érdemel. Bécsből várt volna potyán hajnyírógépet, hiszen a vállveregetést bőven mérte érte – előbb és utóbb, ha kellett, ha nem. A ballagásra rendelt mosógéppel moshatja máig szennyesét…
– Engem nem nagyon érdekelt Skotya. Épp öregkatona sorba léptünk Cápával ketten, amikor frissen felvarrt csontcsillaggal a nyakunkon vigyorogtunk boldogan a Margitkertben – pár buszmegállóra a laktanyától. Nem tartottunk ki végig, a sereg visszavárt. De mi megúsztuk. Aki hatvannyolc őszén nem tért haza, annak emlékét hírek és álhírek őrzik, néhány mendemonda, legenda: A lelkekbe forrt sebhelyek fehér nyomai.