Csak a legkisebb fiú győzhette le a sárkányt
Apámat ritkán láttuk, másodikos lehettem, mikor elváltak, azután harmadikban és negyedikben jobbára Anyu járt haza. Ilyenkor húgommal együtt kézen fogva mentünk végig a városon Papiék. Apu az anyjához, vagyis hozzánk érkezett. Nagy esemény volt ez a forradalom után, ráadásul tartós együttlét kezdetének ígérkezett.
Amikor megjött, túl voltam már a Papi nagyapót ért akasztási fenyegetésen, amit el is hessentettem magamtól, mert, hogy mi az akasztás, azt az aradi vértanúkat ábrázoló képekből tudtam. Nagyapó nem illett bele. Még nem kezdődött meg a pufajkás bosszú, legfeljebb Buló, az énektanár állított bennünket körbe, hogy karokat átfonva egymás pajeszát megcsippentsük, s le-fel rugózva élvezzük a ritmust. Nincs igazság! Hiszen kitüntetést nem kaptam azóta sem, hogy nem égettünk vörös zászlót, pedig én szerettem volna - egy kicsit. Akkoriban, ha esemény adódott, a körmös-tenyeres megtalálta az embert. A fiút. Az emancipáció csak a felnőtt nőket érintette.
Az eseményeket még forradalomnak nevezték a rádióban. Figyeltem, hiszen őszutón sem küldhettek be a gyerekszobába, olyan mifelénk nem volt. A konyha másik oldaláról nyílott a kisház, a kisebb szoba, amelyet inkább konyha-közeli kamrának használtunk, ide került a hűvösre a befőtt, a tepsi-szám készült zsíros sütemény, a levágott kenyér héja, ami aztán elaprózva a tyúkok eledeleként végezte. De amikor apánk megjött, a dagasztóteknő a mosásra-fürdésre szolgálóval együtt valahová a falra költözött, a komód mindennapi bútorrá válva megtelt élő, napi használatban szükséges eszközökkel, került egy spangli, suszterszék és fekhely apámnak. Szokatlan volt állandó jelenléte. Egész nap nála üldögéltünk, felnéztünk rá, s amit másoknak mesélt, hallgattuk azt is.
Budapestről a kisháborúból történeteket, Kossuth címert meg füles sapkát hozott nekem.
Kossuth címerből többféle került, színei, arányai változtak. Némelyik hátuljába csak gombostűt nyomtak, de legtöbbet ziherejsztűként lehetett kitűzni. Gyufalángban lágyult, kicsit lángot is fogott, volt belőle bőven, lehetett kísérletezni. De tetszett nagyon, rajzolgattam, ahogy az elődjét is. Később anyám őrizett egyet első levágott hajfürtjeink s elvesztett fogacskák mellett, egy arany-fehér színűt. Nekem az a címer maradt a szívbéli, az anyámhoz és apámhoz tartozás közös, utólag megélt csonka pillanatának emléke, és a forradalomé, amelynek keveset értő tízéves tanúja voltam.
A kapott füles sapka vadonatúj volt, s bár nem gyereknek készült, mégis hordtam azon a télen. Barna szőrme borította a külső, lehajtható részét, áll alatt vagy a tetején a füleit szalaggal köthettem meg, elől a belső posztóhoz két patent illesztette. Magyar tiszti fejrevalónak készülhetett, az orosz legénységi sapka – később legalább is – szürkés prémszegéllyel rendelkezett. Nem volt nagy rám, akkor is nagy fej voltam, s ha a vitorláimat eltakarta is, jót tett az télen. Egy apró, körömfeketényi csomósodás tűnt fel a szőrmében, bizonyára disznóvágás után, amivel azután sokáig elbajlódtam. De még a fejemből sem jött ki. Sokan hordtak akkoriban katonai holmit: hadirokkantak, koldusok, és pufajka volt a mezei munkaruha nagyapámon. Barna szőrmés sapkát azonban nem láttam senki máson.
A történetekért később elvitték, összeverték, én meg jó ideig úgy, ahogy hallottam, magam sem hittem őket. Olyanok voltak, mint a mese. A barikád mögötti kátrányfőző üst lehajtott csöve elől kifaroló tankok, a macskakövekre öntött tankelhárító kenőszappan, a ruszki damoj… meghátráltak a rosszak, megvolt az elégtétele a kisebbeknek. A Verpeléti út sarkán dolgozott, választott vezetőként vigyázta a szövetkezeti vagyont, láthatta mindezt. Nálunk Kisújszálláson csak átdübörögtek, vonultak Pest felé a harckocsik, autók, lövés nem esett, nem épült barikád. A Sásastó utcán, amelyen a négyes főúthoz haladtunk megbámulni őket, bizony féltek, nagyon féltek az emberek. Csak a legkisebb fiú győzhette le a hétfejű sárkányt…
