A legkeményebb beton...

Fiatal kolléganőm tette szóvá, hogy csínján bánok az érintéssel. Nem lepett meg vele. A közvetlenségnek ez a kifejezése épp olyan ritka nálam, mint az, hogy épp megismert valakit azonnal a nevén szólítsak. Megoldom személyes névmásokkal, nevet helyettesítő szavakkal. Pedig a másik megnyerésére nincsen szebb szó, mint a neve. Kapcsolatot jelez, összeköt, akár az érintés. Ha eljön az ideje.

Adrienn számára a beszélgetés taktilis kontaktus nélkül elképzelhetetlen. A kapcsolat nemcsak a nyílt tekinteten, hanem a vérárammal teli, élő test pillanatig tartó támogatásán nyugszik. Az áramkör zár, együtt vagyunk. Mi ketten, Adrienn és – akivé ifjabb kollégám gondos minősítése folytán a társas érintkezésben lettem – Laci bácsi. Mindkettőnknek Lucája van: nekem unokám, neki lánya.

A másik ember, akit először érintünk: az anya. Testünknek első alkalommal azt üzeni ez az első Másik, hogy egyek voltunk vele. Amikor nem létezett, csak a Minden-Egy. Vajon az eredeti ős-egység sóvárgása parancsol az anyai mellre? Vagy csak a fiziológiai kényszer vonz bennünket a táplálékhoz és a meleghez? Máskülönben hogyan is maradnánk életben? De ha életben maradunk, vajon miféle lét volna az, amelyben egyedül az ehess-ihass-alhass szükségletét sóvárognánk? S vajon az e sorba illő ölelés csupán biológiai esemény volna? Mert oda taszít a muszáj is?  És mi még?

Mint mondják, az anyai ölelés mágiája adja a mintát az összes többihez, még ha magát az eredeti vágyat az idő és szigorú társadalmi tabuk el is süllyesztették bennünk. Ha az ős-egységre emlékeztető érintésre jó választ kaptunk, s kéz a kézben kapcsolódhattunk lélektől lélekig, akkor lehet esélyünk átívelni a Tóth Árpád-i jeges űr térbe szétszórt milljom árvaságát az igazán másikkal, a velünk mégis eggyé válható szeretővel is.

A mindennapi bizalom gesztusától, ha kutatjuk, így jutunk el emberi létünk gyökeréhez, a másik emberhez való kapcsolat régtől és mélyről jövő meghatározottságához. Hogy ebből a tőből milyen hajtások sarjadnak, melyeket metszi meg a kertész, melyek kerülnek kő alá, s közülük melyik burjánzik el, az egyike csodáinknak. Automatizmus nincsen, legfeljebb tendenciák, irányok, vonzások és választások – akárcsak ebben a Goethe-i utalásban. A hangzás puszta véletlene? Azt hiszem. Vajon tudom is?

A húgomnak sokkal kevesebb juthatott az ölelésből: a szüleinkkel én két évvel többet éltem, ő kétévesen már biztosan elszakadt tőlük. Az anyai gyöngédség legkorábbi jeleiről nekem sincs emlékem. Eszmélő gyerekségünkben jutott szeretet, puszi a nagyszülőktől, akik, mint afféle felnőttek, maguk határoztak az alkalomról és a módról. Többet adtak, mint amennyit kaphattak egykor. Nem gyakran, és mindig kicsit visszafogottan becéztek. A kemencepadkán üldögéltünk alkonyi sötétben, Miciri meghitten dorombolva dagasztotta a combunk, néha Nagyapánk is megsimított: – Nagy szíp fiam… - mondta, bele a világba, az unokának. A cica-karmok sebzésére csak a szájrésen beszívott levegővétellel válaszoltam, a szeretet odabújással nyugtázódott.

Sűrű, erős szálú bajusza, mint egy magasra települt cirokseprű, amely téli-deresen még keményebb lett, mást se engedett érezni az arcából, ám efelett kék szeme mindennél kékebben ragyogott, hacsak ránk nézett. Könnyezett néha, az örömtől meghatódva. Amikor derekát átölelve a huszárkard helyén lógtam a szelíd, mindenkihez barátságos emberen, fel sem néztem rá, csak mondogattam: – Ídes Bíres nagyagyapám! -

Felesége hadiárva fiának a felnevelése után vette férjül őt. Ugyan hogy is tudott volna Kalmi bárkihez mostoha lenni?! Posztós Teréz tisztában volt ezzel, azonban  határozott, kardos menyecskeként elveiből nem engedett egy jottányit sem.  Megértő, enyhe csúfondárossággal bólogatott felénk. Szemérmes gyengédség volt ebben is.

– Le ne térj az egyenes útról! – hangzott Nagyanyánktól az útravaló minden alkalommal, ha a közeli boltok valamelyikén túl kellett menni. Pedig a Marjalaki utca nem volt egyenes, a kihajtott tehenek ide-oda ringó ritmusát követve nyílt egyre tágabbra a Csordajárás felé, a városba befelé tartva pedig minden enyhe görbülettel szűkült. Nehéz lett volna Kisújszálláson eltévedni. A nagyfalu-város úgy tágult körülöttünk, ahogy nőttünk, méretesen. A főutcán alig létezett járműforgalom, néha dugig rakott teherautó húzott el inkább Szolnok, mint Karcag iránt. Koraősszel egy-egy terményszállító pótkocsis traktor pöfögött a közeli, ványai kövesúton. A mi utcánkban burkolat híján eső után a szekerek vájtak jókora gödröket, árkokat, amelyek kőkemény, varas sebekké váltak, majd a szárazság heteiben vasalt kerekektől őrölten változtak mezítlábunk ujjai közé türemkedő lisztnél finomabb porrá.

Nagy útra a kis házból hétéves kishúgommal keltünk. Kéthetente szombat délután hol egyikünket, hol másikunkat engedték el korábban az iskolából, hogy Nagyanyánk rendbe szedve, a kapu előtt még megnyálazott zsebkendővel arcon-hajon igazítva elindíthasson Papiék.

– Rosszat ne halljak rólatok! –

Bizony minden, ami a gyerekekkel bárhol a városban történt, hamarébb kitudódott, mintsem hazaérhettek volna. Működött a bolti, utcasarki hírháló. Mulatságos, de a főtér kivételével a boltok tényleg utcasarkokra nyíltak. Ha nem az ártézi kútnál, akkor a bolt előtt várták be egymást az asszonyok, ott cserélődtek a hírek, a jó tudni dolgok.

Szó sem lehetett út közbeni rosszalkodásról, kavicsrugdosásról meg végképp nem. Az Alföld közepén a bikázáshoz is messziről, zsebben hoztunk alkalmas köveket. Az útburkolat, ha volt: kockakő vagy zúzalék. A járdákat kopott téglákkal fedték, a fő utca legalább a páratlan oldalon kellő szélességű betonlapokat kapott. Kavicsok csak a sérült részekben látszottak.

Mert sérülést a legkeményebb beton is szenvedett.

Ahogy Nagyanyánk meghagyta, kézen fogva lépdeltünk előre. Vigyáznom kellett a kisebbre. Büszke is voltam, bár azt csupán sejthettem, hogy önállósításomat a felnőtt kíséret lehetetlensége váltotta ki. Mert nagyanyánk egyetlen fiának válása elvágott minden átjárást a két család között. Rám annyi tartozott, hogy a két otthon között egyedül maradtam Marikával. Együtt az ő bizalommal rám emelt szemével. El nem engedtem volna út közben a kezét. Amíg Adrienn nem említette, eszembe sem jutott, hogy ez az érintés is adott mintát a többihez.

Akkor csak a tenyerem izzadt.