November 7-én történt ez is

Kiss József 1962 szeptemberében már nem tanított a Városmajor utcai iskolában, már nem ő vezette a 2708-as Ságvári Endre úttörőcsapatot, XII. kerületi úttörő-titkár lett belőle. Az úttörőház leköltözött a Szarvas Gábor útról a Moszkva térre, így az iskolai légópince helyett hamarosan a mai Széll Kálmán téri emeletes ház vált a vizesek otthonává.

Az vizes sapkát november 7-én vettük fel először: a matrózoké csinosabbnak, a tányérsapka rangosabbnak tűnt. Az ünnepség előtt a még épülő, lefelé fordított két kenun sorjáztak a vadonatúj sapkák. A Kapitány egyenként tette a fejünkre őket. Én voltam az egyedüli, hiteles 60-as. Nem 56-os. Aztán elhagytuk a műhelyként szolgált színpadot, az ünnepségre már alakzatban vonultunk be. Flottillás tiszt jelenlétében, úttörő csapatgyűlésen avattuk, azaz alapítottuk a vízi rajt: felszögeztük a zászlórúdra a kis, pajzs alakú rézlapocskákat a nevünkkel. A napló iniciáléja az apró pajzsokat megőrizte, a naplót meg én. A zászló alapszíne halványkék, nemzeti farkasfogak szegélyezték, közepén úttörő vagy vízi úttörő embléma lehetett. Hová lett vajon?

Az avatáson balról: Nagy Laci – Kiss József régebbi Csabás tanítványa, azaz a 32. számú Marco Polo úttörőcsapat egykori tagja –, Andrássy Balázs, Pócs Feri, aztán Vincze Pista – szintén a Csabából –, majd e sorok írója. A mögöttem állókat csak találgatom.

Legtöbbünknek tetszett az egyenruha, talán, mert mások nem hordhatták. Egyszerre volt égő – mert feltűnő – és büszkeség tárgya a víziúttörő-sapka. Néhány évvel korábban, amikor a közeli grundokon indián életet élt a Vörös Agancs bandája, irigykedve néztem a Csabások lobogó szalagos sapkáját, a közeli és szintén szokatlan Oleg Kosevojra egyáltalán nem hasonlító Marco Polo feliratot. A Csaba iskola épületében – a körzethatárt tévesztve – jó, ha két órát töltöttem, aztán a Városmajor utcai iskolában mégis utolért engem is a vízi élet és a Másodkapitány. Félkopasz a barátaival együtt vízre szállva ért kikötőbe.

Az 1962-es november 7-i csoportkép a Városmajor utcai iskolában készült, a földszinten jobbra, ahonnan a Temes utcai lépcsők fölé már emeletnyi magasságból lehetett kitekinteni.

A képen láthatók közül sokan már szakmát tanultak, mint a felül balszélen a sapkás Dűzni, azaz Karnitscher Péter, a jobb széli sapkás Horváthnak az édesapja volt a leány- és lett az egyesített leány- és fiúiskola igazgatója. A bal szélső Nemes matróz véletlenül került képbe. Az alsó sorban guggolók a vidám Baji Gábor, a drehus kivételével akkor még az általánost készültek elhagyni.

Alul jobbról a harmadik Máriássy Ákos matróz-sapkában. Fölötte jobbról Sípos Kati, szemüveggel Czikora Jutka – és karba tett kézzel – Kamenszky Ildikó. Alattuk az alsó sorban jobbról a második: Csicsó. Nem emlékszem, hogy a hajóépítésben részt vett volna, nem reszelt a légópincében tőrt sem magának. Vékony, de izmos, sűrű barna hajú, kissrác volt Standovár osztályából. Barátjával, Gyulai Lacival – ő alighanem középen az úttörő blúzos László Jutka mellett áll – érkeztek közénk. Jól megnéztem magamnak, hiszen egy iskolai ünnepélyen saját versével állhatott ki több százunk elé. Se rím, se ritmus, háborogtam belül irigyen, pedig ekkor már nem a versírás volt az egyetlen ambícióm. Aztán barátok lettünk.

A kép közepén úttörőingben László Jutka, aki ekkor már másodikos volt egy közgazdasági technikumban. Jutkától balra Bekó Ferire vélekszem, tőle balra matrózsapkában Gyulus, aki mostanára pszichiáter lett Amerikában. Balra kissé magasabban Csuberda, akkori barátom, aki erősen rejti magát az interneten. Megteheti: szakértőjévé lett az informatikának. A feje fölött a felső sor közepén egy korát megelőző, már akkor a piacgazdaságra készülő fiú is látható. Fischer Attila nyolcadikban arra a kérdésre, hogy – Fiam, mi szeretnél lenni? – határozottan vallotta, hogy: – Munkanélküli! – Tőle jobbra hetyke sapkával Kiszel Mihály, a kedves csirkefogó, majd egy ismeretlen, aztán egy jópipa, vállán a már említett Horváth karja.

A pipa! Hogyne lett volna a pipa egyenruházati tartozék, hiszen a Másodkapitány is pipára gyújtott mielőtt randira indult volna a tornatermi színpadról, s ránk hagyta a palánkolt kenuk szegecselését. A kapadohányon kívül nemcsak piros tasakos Clubhoz, hanem bádog dobozos, préselt, édeskés, kétfajta kínai dohányhoz is hozzá lehetett jutni. Ezt váltotta fel a holland orientáció.

Egy év múlva az egyenruha matróz-inggel egészült ki. A leánygimnáziumok matrózblúzára csak a gallér hasonlított. Baján 1964-ben a rendőrök komolyan tanakodtak, hogy milyen nyelven kellene tudniuk ahhoz, hogy különös öltözékű, nyolcadikos létére nyári szakállt eresztett Hoffmann – Hugó – barátunkkal szót értsenek. Ekkoriban – már nem Kádár-kolbászos, hanem Pick-szalámis jólétünkben – épp, hogy feltűntek a csíkos trikós, Ahoy!-jal köszönő csehszlovák turisták.

Nagyon hiányzik a csoportképről Kamenszky Laci bácsi, a Kapitány. Ők ketten Kiss Józseffel alkottak meg valamit, amely sokunknak, becsületes vagány kölyköknek kikötőt, otthont jelentett. A modellező szakkörbe az ment le, aki akart, a markáns arcú, jó tartású férfi a kezébe adta a lombfűrészt. Értett a fához, fémhez, főzéshez, hajvágáshoz – csak a magas szobafestő létrához nem volt szerencséje az egykori, háborús balesetet is elszenvedett magyar királyi repülőtisztnek. Rácsodálkozott az ember, hogy: - Ni csak, a többiek ismerik? -, a beavatottak, főleg a cések, hiszen a nagyobbik fia oda járt. Aztán a bakon végignyújtózott a hajógerinc, kinőttek a bordák, a nagyra nőtt kenu vázát magam is segítettem a tornatermi színpadra átvinni.

Az úttörőcsapaton belül vízi raj alakult, de nem az egyen-recept: egy osztály – egy raj mechanizmusa szerint. Vizes az lehetett, aki akart, s persze: akit bevettek. Néhányan jó tanulóként is odakeveredtek, de tartósabban a melósok, a hajóépítők maradtak köztünk. A képen Kiss József, Karnitscher Péter, Bekó Ferenc, Nacsa Sándor és a fotózáshoz odatévedt László Gábor látható.

S persze a lányok! Atyavilág: a lányok! Testvérek, házbeli ismerősök, s akiket hatodik-hetediktől kísérgettünk az utcán, jártunk velük télen a VTSK kori-pályájára. Akik ha kellett, anyáskodtak, majd gyűrődtek velünk a mi kis tánciskolánkban, utóbb rock and roll Baján, twist Kisorosziban, és persze a Moszkva téri  úttörőházban minden hétvégén. Két-három év múlva tatarozni is kellett.

Az avatás után látogatás a Boschba, a patronáló üzembe, ahol Dűzni apja dolgozott, díszőrség, ennyit megért a materiális támogatás, majd vissza a suliba, ahol az illedelmes napló szerint táncest volt, valójában buli. A csoportkép akkor készülhetett, a két kapitány ezért nem látható.

Nincs a képen László Vali sem, akire ez a vers emlékezik:

Minden lányarcból ő tekint rám

Minden lányarcból ő tekint rám
Ruhája libbenését látom lányok szoknya-fodrán.
Ha szőke tincsek között pajkos szellő matat,
Képzelem: övé a haj, az a hajfonat.
Cipők ismerős kipp-koppjára felkapom a fejem,
S csodálkozom, hogy nem mellette lépkedem.
Szavak színe, zenéje hányszor becsapott,
Mentem feléjük és mást találtam ott.
Ifjú legénybe – véltem gyakran, ő karol,
Pedig neki már soha senki nem udvarol.

Naponta látom, hallom őt, sétál, siet, kacag,
Szép ívű száját visszatükrözi egy kirakat.
A Duna-parton csorba lépcsőkön pihen,
Könyvtárban ül, tanul, rám néz szelíden,
Jön a parkon át rozsdálló gesztenyék alatt,
Lánycsapatban sző jövőről álmokat,
Hajó korlátjának dőlve nézi az eget,
Nem is sejtve még a lappangó végzetet.

(László Gyula, Élet és Irodalom, 1975. október 4. 11. p.)

Gyermekvers László Vali sírjára

kihűlt a nyár és arra gondolok
hová mennek az elhasznált napok
azt már tudom a Nagy Semmi az Ég
s ha nem alszom el a Hold a körmömre ég

(Verbőczy Antal, In: A magunk kenyerén, Budapest, 1971. Szépirodalmi Könyvkiadó,  306. p.)

Az utóbbi költemény 2012. március 6-án került ide