Régi dal, régi dal, akarom mondani: régi film.
Régi dal, régi dal, akarom mondani: régi film.
A főhőssel könnyen azonosulhat bárki, hiszen tanárkodni mindenki szeret, sőt: azt képzeljük valamennyien, hogy tudunk is. De maradjunk csak annál, hogy mindenki szeret. Bennünket?!
– Jó napot kívánok, mondom az ajtótól kissé beljebb.
– Joóó napot! – érkezik némi késéssel, de annál karakteresebben a válasz a pult mögül. Ismerős, hogyne, mint ennyi év után oly sokan. De máris lecsap rám:
– Ő az! Ő maga! – fordul a másik kettőhöz, és megerősíti:
– Ő buktatott meg történelemből! –
– E-e-e, hát… – hebegem tétován, hiszen ehhez nem vagyok hozzászokva.
– Ő volt a történelemtanárom, és megbuktatott! – jelentőségteljes szünettel folytatja:
– Mert megérdemeltem. – aztán visszafordul hozzám Rácz Gyuri, azaz Rácz György, két gyerekes középkorú családapa, felelős szakember a híradástechnika boltban, és megkérdezi:
– Mit tetszik parancsolni? – Rátérhettünk jövetelem céljára, és mellékesen – Ugye már nem is emlékszik? – és igaza van, hasonló rámismerés megesik, de másik ilyenre nem emlékszem.
– Anno én sem voltam tőled elragadtatva. Szép, nagyon kemény és igazságtalan voltál. Félreérthetetlenül éreztetted, hogy akadnak, akiket szeretsz, a többi pedig labdába sem rúghat. Így van most is, nem? –
– Szerinted – gondolom én. – Te vagy az illetékes…
Szokás, hogy a végzős osztályok a tanárokkal közös osztályképét átadják mindenkinek, aki rajta van. Jobbak nem érték be a kép hátuljára firkantott aláírásokkal, hanem külön kartonon tették mellé a névsort. Így maradt meg harminchét éve annak a kislánynak a neve, aki a ballagás utáni táncdélutánon fényképezőgéppel felszerelt édesapjával együtt vett engem üldözőbe. Annyira zavarba jöttem, mint percekkel korábban a tanáriban, hiszen éppen ő adta át az osztály nevében Kassák önéletírását. Nem értek utol. Megérdemeltem. Itt látom ezen a képen.
Aztán olvasom tovább az e-maileket: – Hogy ki változott azóta? – hisz akkor az utolsók közt kullogtál nálam a népszerűségi toplistán. – Elhiszem, bár akkoriban erről nem tudtam semmit. Két srác nyílt ellenszenvéből nem következtettem a többiekére. Sok év múltán egy meghívó juttatta eszembe, hogy kettőnél többen lehettetek. Osztálykép talán ezért nincsen, ahogy az osztálytalálkozóról sincsen. Egyszer elmentem. Kontrasztként épp elég.
– Hiszi a piszi, hogy csak az emlékekhez vonzódsz! :) Laci bá' :)) – kommentelte valaki Hatlkiló blogom kalászatát. Mit mondjak erre? Az ember úgy lett összeszerelve, hogy képtelen nem szeretni a gyereket, a kutyakölyköt, kiscsikót. A megjegyzésben rejlő célzást kibontani nem túl nehéz, mégis csak találgatom, hogy a kérdező miféle vonzalmat kutatott bennem. A pedagógiai érosznak nincs irodalma, a pedofíliához pedig nem kell tanárnak lenni.
Egy másik tanulóm alkalmi munkát keresett. Írtam a hirdetésére. Válasza: – Köszönöm, nem vállalom, mert férfiakhoz nem járok takarítani. Félek tőlük, mert gyerekkoromban 11 évesen sok szörnyű dolgon estem át. Tavaly történt valami, ami rátett egy lapáttal, de túlélő típus vagyok! Jelenleg is az egyikkel élek együtt. Viszontlátásra. –
A Fekete Özvegy jóvoltából évekig nem vihettem végig az osztályaimat. Érettségi előtt – kerül, amibe kerül – mások kapták a történelemtanítást, az osztályfőnökséget. Egy elvett osztálybelivel együtt álldogáltunk a Kálvária téri buszmegállóban, s köszönés, miegymás után engem fürkészve közölte:
– Tudja, hogy én nem szerettem az óráit?! – Vagyis engem.
– Látszott Magán – válaszoltam, – de kibírtuk, igaz? – bólintott, elégedetten, hogy végre megmondta, s ezen is túl van. Szó, ami szó, a változatosság engem is gyönyörködtet.
– Ugye akadt más tanár is, akit nem kedvelt? – kérdeztem.
– Persze, többen. – volt a válasz.
– És megmondta közülük valakinek? –
– Nem, azt nem, egyiküknek sem. – neveti el magát.
– Számomra az a fontos, hogy nekem megmondhatta. –
Iwiw: Kedves Tanár Úr! Én csak 1 évig jártam a Zalkába, de nagy élmény volt – no nem a töriórák, bár azzal sem volt semmi baj - hanem a lövészet! Még ifjú felnőtt koromban is jártam lőni (Ganz-Mávag kohász-lövész klubba :) ) A légpuska és légpisztoly szeretete azóta is megmaradt és ezt a Tanár úrnak köszönhetem. Mostanában már csak a gyerekeimmel vetélkedem az udvaron. Szeretettel üdvözlöm, ha emlékszik rám, ha nem! Egyébként nyolcadikosként én voltam az ötödikes osztályának az őrsvezetője.
Magyaróráim is voltak, amíg a második tárgy plusz munkájáért plusz pénz is adható lett, akkor, biztos, ami biztos, az SI faktor véget vetett ennek. Jóval korábban, egy ballagás után jegyezte meg valaki az irodalomóráim hatásáról:
– Most már nem megyek ki a szobából, ha a Vers mindenkinek következik a tévében…
E-mail: Nem hazudtál minden így igaz. Már az előző bejegyzésnél szerettem volna belépni és ott hozzá szólni, de valamit nem jól csinálok, mert nem enged regisztrálni. Azzal tisztában vagy, hogy jó tanárunk voltál és minden diák szeretett. Kíváncsi vagyok, hogy tudod-e mitől voltál te a legjobb? Mert mi az első osztályod diákjai tudjuk. Biztos, hogy még sosem mondtuk a szemedbe. Te attól voltál jó nekünk (persze sok évvel később tudtuk megfogalmazni), hogy mindenki úgy érezte ő az Oszi kedvence. És erre az egyik osztálytalálkozón jöttünk rá, amikor már elmentél és persze rólad dumáltunk. Kisebb vita alakult ki vajon ki volt a kedvenced és mindannyian azt hittük magunkról, hogy én, én, én. Tehát ettől jó a tanár nem is kell minden más magyarázat. Nincs jó és rossz gyerek, csak gyerek van, akivel el kell hitetnem, hogy ő a legjobb valamiben stb. Most valami újat mondtam? Nem gondolom. Várom válaszod. Puszi.
Aztán egy ízben, hajnalban, bankett után. Helyszín a Mars téri sörsátor, közel a 13-as számú épülethez, a Csillaghoz. Belülről ismerem.
Valaki a közelből köszöntött – Egészségére, tanár úr! – Mivel végzett diákjaim nem tűrték előttem az üres korsót, könnyen viszonoztam.
– Megismer? – így a késői órán is jó állapotú fiatalember.
- Hogyne, mondom kicsit bizonytalanul, aztán rákérdezek:
– Innen? – s egy fejmozdulattal a Kaptár felé intek. Néhányszor találkoztam már a szabadság utolsó perceit kívül, de a késést nem kockáztatva a kapu közelében töltő elítélttel. De ezúttal tévedtem.
– Nem emlékszik?! A főiskolán! Minden óráján ott voltam, jegyzeteltem, soha nem felejtem el, amit tanított! – jött a magyarázat, amelyre elszégyelltem magam. Azt higgadtan tudomásul vettem, hogy a matek-szakos gőg asztal alatti kötésre-horgolásra hasznosította a magyar történelemre előírt időt, az angolosok többségéről sugárzott a kilencvenes évek elejének nyelvtanár-hiányos boomja, mások az egész főiskolát csupán kellemes időtöltésnek tekintették – és én épp erre a kollégára nem ismertem rá! Remélve, hogy még kitart a pályán, elküldeném neki e töredékeket.
Tanár úrnak szeretettel.