(Az ’56-os emlékünnepséggel kapcsolatban váltottunk üzenetet.)
(Az ’56-os emlékünnepséggel kapcsolatban váltottunk üzenetet.)
Hadd tegyem hozzá az én történetemet és, hogy én itt vagyok Amerikában az így indult el:
1956 október 23-a volt az én 28-ik születésnapom. Reggel elmentem dolgozni, akkor műszaki ellenőr voltam a Geofizikai Mérőműszerek Gyárában. Estére kis iszogatást terveztem a barátaimmal és ehhez hozattam valakivel egy 10 literes demizson finom házi bort. Munka után hazafelé a villamos csak a Szent István körútig közlekedett és a körúton már emberek tömege hömpölygött a Duna irányába. Ez délután körülbelül 4-5 óra körül lehetett, és a bort cipelve és is velük tartottam. A tömeggel együtt a Parlament elé kerültem, ahol a tömeg Nagy Imrét akarta hallani. Lassan besötétedett és a hangszórón Gerő Ernő beszélt, mire a tömeg fújozott és kiabált, utána nem sokára Nagy Imre beszélt és az emberek tapsoltak, őrjöngtek. Közben az a hír terjedt el, hogy a rádiónál lőnek és már egy fiatal lányt a rádiót védő ávósok megöltek.
Később hazafelé menet gyalog átmentem a Margit-hídon a demizsonnal a kezemben, útközben gyalogos csoportok jöttek szembe Pest felé, ezek a budai parton lévő Bem szobornál voltak tüntetni.
Mondani sem kell, hogy a születésnapi parti elmaradt. Másnap emberek csoportosultak a Margit körúton akkori Mártírok útján, “Mi van?” “Mi történt?” kérdezgették, öröm látszott az arcokon és civil létükre igazoltatták a gyanús személyeket. Köztudomású, hogy mindenkinél személyazonossági igazolványnak kellett lenni - ha a foglalkozásnál “Belügyminisztérium” volt bejegyezve az már eleve ávósnak számított, azokat megverték.
Tömegközlekedés nem lévén nem mentem dolgozni. A harmadik napon október 25-én, vagy 26-án a barátaimmal találkoztam a Széna téren, lakásomtól kb. 1/4 kilométerre, amikor egy idősebb férfi orosz dobos géppisztollyal ment el mellettünk, ő volt a legendás Szabó bácsi, a későbbi Széna-téri csoport vezetője. (A forradalom leverése után ő otthon maradt, elfogták és kivégezték. Igazi magyar ember volt.)
Másnap megint lementem a Széna térre, akkora már többen fegyverekkel járkáltak, a főhadiszállásuk az akkor épülő földalatti építkezés épületei voltak a Lövőház utca és a körút sarkán. Ma a Mammut szuper mall van a helyén.
Később izgatott nyüzsgést vettem észre, mondták, hogy az oroszok jönnek a Városmajor irányából. Persze ezt látni akartam, az Ostrom utca alján lévő Budavár Kávéház étterem bejáratából. Az orosz páncélautó jött a Mártírok útja felé, amikor a kávéház épület kapualjából Szabó bácsi géppisztolysorozatot engedett az autó kerekeire, mire az megállt és lövöldözni kezdett. Becsapódást nem láttam, nem igen dugtam ki az orromat, csak amikor egy nagy durranást hallottam. A Moszkva tér és a Retek utca sarkán a ma is épen meglévő házból egy kézigránátot dobtak a nyitott tetejű páncélautóra, mire az kigyulladt. Később ezt eltolták egy mellékutcába. Ketten a harcolók közül véreztek, én felajánlottam, hogy mivel közel lakom, hozok otthonról kötözőszert. Visszatérve már én is bent voltam a “főhadiszálláson”.
A lakásom melletti szomszéd jó ismerős orvos volt, aki kérésemre másnap több és jobb kötszert, gyógyszert, sőt esetlegesen, ha kell morfiumot adott, amit én levittem és attól fogva én is karszalagos tagja lettem a csoportnak. (A nemzetiszínű karszalagot ma is őrzöm) A Déli pályaudvarról, mivel a sínek lejtettek a Széna tér felé, lelökettek egy pár vagont, vasúti kocsit ‚ amiket mi a lelkes járókelőkkel, harcolókkal felborítottunk barikádnak. (A harcok végén ezeket az orosz tankok könnyen eltolták oldalra.)
Vagy 2-3 km-re nyugatra volt a Pasaréti templom, ahol az akkori pap szimpatizált velünk és telefonon tudatta, ha valami orosz jön-megy arrafelé, vagy közeledik a Széna tér felé. Így tudtunk kétszer, háromszor kisebb egységet megállítani, vagy megsemmisíteni. A környező házak főképpen a Budavár Kávéház (Széna-tér 1.) tetején egy pár jó szemű lövész sikeres volt. Egy alkalommal egy oldalkocsis motorost szedtek le, a két holttest kiesett a motor felpörgött én beszaladtam a tér közepére és a már leállt motort félretoltam egy ház bejárata mellé. (Állítólag a motor mögött katonai autónak is kellett volna jönnie, de nem jött.) Ez alkalommal volt egy kis problémám Szabó bácsival, aki rám fogta a pisztolyát, mert azt hitte, hogy én el akarom lopni a motort magamnak. De aztán megbékült, amikor tisztáztuk a félreértést.
Ebben az időben már jöttek Ausztriából a jótékonysági segély szállítmányok, kötszer, gyógyszer, élelmiszerek, ruhaneműk. Ami a mi vidékünkre érkezett – a második kerület Viziváros – a közel lévő Marcibányi-téri iskolába lett irányítva. Ekkor Szabó bácsi engemet kért fel, mivel én majdnem az események közepében laktam, hogy két-három “bajtárssal” legyek a rendfenntartás vezetője, próbáljak valami listát csinálni, hogy kinek mire van szüksége. Gyógyszer, élelmiszer és a legszükségesebb dolgok elosztása elsősorban gyerekeknek, öregeknek, azonkívül éjszaka - mivel kijárási tilalom volt - próbáltuk a főbb utcákat ellenőrizni.
Közben az utcákon az emberek folytatták az igazoltatásokat, keresték az ávósokat. Egy alkalommal kaptunk egy telefonhívást, hogy a Hárshegyi úton lévő úgynevezett “bolondokháza” intézetében az egyik leválasztott épületcsoportban sok magas beosztású kutatómérnök csoport kéri a segítségünket. Szabó bácsi nem volt jelen, így a másodparancsnok, egy bolgár zöldség-gyümölcs üzlet tulajdonosa (sajnos a nevére már nem emlékszem) hívott engemet és egy a közelben lévő állandóan katonai ruhában lévő “Vaszi” nevű fiút, aki valahonnan egy orosz jeppet szerzett, hogy menjünk és nézzük meg, hogy mi van ott. Zárt kapuk kinyitása után olyan dolgokat láttunk, amit még kevesen. Ezek az emberek mind nagy tudású szakemberek, az ávónak dolgoztak, titkos hírszerzés, rádiólehallgatás, hamis külföldi útlevelek, nyomtatványok, bélyegzők stb. csináltak.
A probléma az volt, hogy a személyi igazolványukban munkahelyüknek Belügyminisztérium volt feltüntetve, ez pedig akkor egyenlő volt az ÁVO-val és így nem mertek hazamenni, vagy ki az utcára, féltek, hogy igazoltatják és elkapják őket. Mi a bolgárral úgy döntöttünk, hogy ők ott nyomtassanak egy sima személyazonossági lapot, csináljanak egy gumibélyegzőt “A második kerületi Szabadságharcos Bizottság” néven és mi ketten ezeket alá is írtuk az ők nagy hálálkodásuk közepette.
A későbbiek folyamán úgy értesültem, hogy ez volt a legnagyobb bűnöm a kommunisták szemében, úgyhogy mennem kellett.
Október utolsó napjaiban úgy látszott, hogy végre szabadok leszünk, vidékről a parasztok kocsi számra hozták a krumplit és egyéb ennivalót. Ingyen!
Ekkor november 4-én éjjel északról Csehszlovákiából, délkeletről Romániából bezúdultak az orosz csapatok. Ezután már nem tudtunk sokat tenni, puskákkal, géppisztollyal tankok és ágyuk, aknavetők ellen nem lehetett harcolni, csak itt-ott rajtaütés szerűen ment az ellenállás, de ezekért mindig a lakosság fizetett meg, ágyúlövés, aknázás volt a válasz. Az utolsó úgynevezett tervezett rajtaütés a Bécsi kapu - Ostrom utca tetején volt, ahol az ágyúzás miatt még az Állami Levéltár is kigyulladt, napokig égett, füstölt. Onnan vagy tíz egynéhányan a Bimbó utca, Keleti Károly utca környékére mentünk, ahol Szabó bácsi kijelentette, mostantól mindenki gondoljon magára, ellenállásnak nincs értelme, nem tudunk semmit elérni a túlerővel szemben. Azt mondta, hogy ő nem menekül külföldre, ott is maradt, ott is végezték ki az elsők között.
Én elhatároztam, hogy megpróbálok Ausztriába kimenni. Akkor már csak egy pisztollyal a zsebemben szüleimhez igyekeztem, de az utcába érve az egyik lakó a szüleim házából azt tanácsolta, hogy ne menjek arra, mert az ávó már ott keresett. Megkértem, hogy mondjon búcsút nekik a nevemben. Majd a szintén nem messze lakó nagybátyámtól kaptam egy biciklit és azzal nekivágtam a nyugatnak.
Négy nappal később Nov. 12-én átléptem az osztrák határt és nov. 17-én érkeztem Tirolba, de ez egy másik történet. Ez volt az én történetem, soha nem kérkedtem vele, soha nem álltam sorba elismerésért, kitüntetésért, de szívemben mindig ott él az emlék tisztán, besározatlanul. Üdvözlettel Lorenz Imre USA, Connecticut.
