A szeparáció.
A szeparáció.
Trabanttal érkeztem Kisterenyére. Pálos Csaba kollégám fuvarozott el, aki a lövészterem kialakításában is segített, amelyet tanév közben a szakköri díjam átadásával viszonoztam, igazgatónk pedig tanévzárón végén pénzjutalommal honorált. Csabát alighanem ezzel próbálta megtartani. Az igazgató asszony bölcsen döntött: egy év múlva, az akadály elhárultával Csaba visszatért soroksári iskolánkba úttörő csapatvezetőnek, velem kapcsolatban – lakás híján – erre nem igazán számíthatott.
Otthont akartam, s amikor 1977 elején az ígért kiutalásból nem lett semmi, kinyitottam a közlönyt, s pályáztam oda, ahol lakni lehetett. Az egyik ilyen álláshelyet az épp akkor nyíló kisterenyei nevelőotthonban hirdették, házaspárokat kerestek, így következett el a trabantos terepszemle 1977. május 9-én, hétfőn délután.
Magyar Antal igazgatót a csaknem kész épületben találtam, megmutatta a négy épületszárnyat, a nevelői lakások különálló tömbjét. Nem sokat beszélgettünk, s csak az első személyes benyomások maradtak meg: a külsején kívül – mint mondta, tonzúrás fejrésze okán Kopinak becézik – az ízes északkeleti nyelvjárás jellemezte, amelyet a tiszadobi gyermekvárosból hozott magával. Ott volt vezető helyettes tizenhat évig. Útitársam, Csaba nem sokat nézett ki belőle, én tekintélytisztelő emberként bíztam a hozzáértésében azon a területen, amelyet alig-alig ismertem. Belecsaptam a tenyerébe.
Előtte a másik lehetőséget is megvizsgáltam. Egyik, úgynevezett „szocialista városunkba írott pár soros levelem elég lett ahhoz, hogy meginvitáljanak tanfelügyelőnek. Azonban baj volt a beköltözéssel: pár hónapig az ENSZ mezőgazdasági szervezete vendég szakembereinek garzonházában kellett volna laknunk, amíg a ház a lakásunkkal fel nem épül. A soroksári átverés után nem akartam többé hallani, hogy „majd” – de nem csaptuk be az ajtót. Kisterenye után oda nyitottam.
Alighogy a nevelőotthonba szerződtem, május 12-én indultunk hetedikes osztályommal Balaton körüli osztálykirándulásra. Ismét vonattal, hogy a buszos kiránduláshoz képest megspórolt pénzből nyolcadik után négyéves együttlétünkre külföldi úttal tegyük fel a koronát. Jártunk a Csillagvárban, a barátom szállodájában Keszthelyen, majd Tapolcán át tértünk vissza. A csoportkép, bár nem én készítettem, igen borúsra sikerült, olyan volt, mint az időjárás, olyan volt, mint a kedvem. Fájt, hogy menni kell, fájt, hogy egy hónapig ki sem beszélhetem. Eszembe sem jutott, amit nemrég csetelésben írt valaki (ott van a képen): „Amikor itt hagytál bennünket…”
Az ember reméli, hogy hiányzik majd, ha nem lesz, s többen sajnálják, hogy megy, mint ahányan megkönnyebbülnek ettől. Csak évek múlva rakja össze, hogy a szeparációs traumát nemcsak szülőként, de tanárként is előidézheti, s akik rá voltak bízva, azok épp úgy megszenvedik az elválást, ahogyan gyermekként maga is átélte. Szerencsére a nevelői felelősség nem azonos a szülőével. A kín ugyanaz, a mérték nem. Amit a szülőtől történő megfosztottság előidéz, begyógyulhat, de igazán sohasem lehet kiheverni. Ez volna a nevelőotthoni gyermeklélektan alfája és ómegája.
Megdöbbentő, de így igaz, hogy két évig egyetlen szakmai képzésen sem esett szó arról, hogy miféle legyen az elhagyott gyerekekkel, állami gondozottakkal, intézeti elhelyezettekkel, árvákkal végzendő munka. Egyik kolléga ugyan nem győzte lobogtatni a legtöbbünk számára ismeretlen pszicho-pedagógiai végzettségét, amellyel a vasipari főiskolai oklevelet megfejelte, de szakirodalmat – nem véletlenül – mégsem tőle, nem is az igazgatótól, hanem a nálam fiatalabb Partos Gábortól kértem. Csupán jó szívvel kávét sem lehet főzni, s attól, hogy lakásra volt szükségünk, még nem ismertük a szakmát. Ráfért volna a képzés azokra is, akik Horpácsról, Soponyáról, Felsőpetényből Tiszadobról, azaz a gyermekvédelemből jöttek jobb körülmények közé Kisterenyére.
1977. augusztus 15-én a költöztünk be a még el nem készült nevelőotthonba.
