Régen volt.

A holmink hegyén-hátán a főépület egyik szárnya vészkijárati lépcsőházának közelében, a későbbi egészségügyi traktuson. A kupacon aludtunk. Meleg víz nem volt. A faluban mászkálva vendéglőben ettünk, „otthon” konzervből két-három napig, azután elutaztunk jövendő lak- és munkahelyünkről a majdnem szemközti tájra, közel az országos csúcshoz, Mátraházára. Úgynevezett gyeses beutalót kértünk és kaptunk a szakszervezettől. Reméltük, hogy mire augusztus utolsó napján visszaérkezünk Kisterenyére a nevelőotthonba, beköltözhető lesz a szolgálati lakás a második lépcsőház emeletén.

Mi pedagógus-üdülők különálló épületben kaptunk szobát, az étkezésekhez és rendezvényekhez át kellett járni a nagyobb, tágasabb házba. Ott tartották az ismerkedési estet és a különféle szórakoztató programokat. Esténként, amikor buli volt, a mi házunkban, az emeletünkön, a folyosónkon mindig sírt egy-egy magára hagyott gyerek, aztán többnyire elfáradtak és belealudtak, de az is előfordult, hogy valamelyikük rémülete végeérhetetlen, hisztérikus zokogásba torkollott. A bezárt ajtó előtt hiába nyugtatgattuk. Nem volt lehetséges, hogy a gyeses magány kínjaiból épp akkor kitörő, bulizó anyát megtaláljuk és visszahívjuk, hiszen melyiknek szólhattunk volna a sok közül: – Gyere haza, édesanya! Te pottyantottad a világra, nem ő választott téged! –

Az anyai szív rejtelmeinek kulcsa a gyermek… Bizony.

Kisterenyén először annak a fiúnak a neve tűnik fel a noteszemben – szeptember 6-án –, aki valahonnan Nógrád megyéből egy bezárt ajtó mögül öt nap után került a gyermekvédelembe. A viselkedésén nem látszott ebből az „élményből” semmi, nem engedte azt az öt napot felszínre törni, én meg nem zavartam vele. Mégis azt hiszem, hogy egy-egy messzire tévedő pillantása évekkel később is a magyarázatot kereste.

Mátraházán nap, mint nap az erdőben kirándultunk a kisfiammal és az anyjával hármasban. Megmaradt néhány diafilmre vett felvétel, egy-egy apró, jelentéktelen emlék, például a szakácskönyvet asszociáló ősmagyar név, a Zsombor, amelyet gyerekre illesztve elsőre egyik sétánkon hallottam. Egy vezér gyermekkora – asszociáltam gondolati összefüggés nélkül Sartre művének címére. Szinte minden más kitörlődött ekkori emlékeimből, olyanná váltam, mint ama bezárt fiú, Janik Gyuszi. Derűre nem emlékszem, jobbára az új életszakasz elkezdése foglalkoztatott, igyekeztem nem gondolni arra, amit magam mögött hagytam. Mögöttem és nem mögöttünk. A család inkább norma volt számomra, mintsem közösség, biztonság. Akár azért, mert én sem éltem meg ennek a teljességét, akár azért, mert ekkorra derült ki számomra, hogy csak életkereteink közösek, feleségem és köztem az érzelmi skála és az erkölcsi értékek világa erősen különbözik. Bizonyára mindketten családot és otthont akartunk, de nem egészen ugyanazért és egyáltalán nem ugyanolyan tartalommal. A kisterenyei bentlakásos két év alatt a különbözőség a korábbiaknál is nyilvánvalóbbá vált, életem párja jóvoltából és az ő előadásában legkivált a kollégák számára. Akkor még nem akartam tudomásul venni. Ez volt a fiam gyermekkora, és otthonnevelői működésem háttere.

Az otthonnevelő sosem hallott beosztását berendezőként, takarítóként kezdtük gyakorolni: szeptemberben jócskán akadt még munka a gyerekek hálóiban. Legtöbbet a fal és a padlótalálkozásánál végigfutó szigetelést ragasztottuk, bútorokat cipeltünk, takarítottunk, miközben morogtunk miatta. Cigarettaszünetben jókat beszélgettünk, karbantartók, tanárok, sofőrök „méltattuk” a soha határidőre és megfelelő minőségben el nem készülő épületeket, amikor betoppant közénk egy pesti Elftárs. Jól letorkolt bennünket, elmagyarázta, hogyan kell szemlélni az efféle nagy volumenű szocialista beruházást, amely – mint azóta A tanúból tudható – lehet, hogy kicsit hibás, lehet, hogy kicsit célszerűtlen, de a miénk! Távozása után az egyik gépkocsivezető megjegyezte, hogy ennek is súrolja az autója hátulja az aszfaltot Pest felé menet. Ki van tömve festékes, oldószeres dobozokkal, mikor mi adódik. Pádár Zoli kádári kacsintással bólogatott, hogy bizony vannak még hibák. A fehér hajú asztalos, Karcsi bácsi tette hozzá palócosan:

– Halljátok-e! Ha valami csoda folytán mind az egész Mátrában – bökött a völgység túloldalára – kiesne a víkendházakból, villákból, üdülőkből a lopott holmi, összeomlana mind. Nagyobb kárt okozna, mint akármelyik földrengés! –

Azóta megtapasztaltuk az igazát. Rendszerváltásnak mondjuk a földindulást!