Atlasz voltam

Atlasz.

Tan'bá', helyes vagyok?

2012. július 08. - Atlasz.

A gyermek érkezése a legszebb emberi szimbólum.

A gyermek érkezése a legszebb emberi szimbólum.

Még Isten e világra jövetelét is csak gyermekké születéssel tudják a hívők elképzelni, pedig ő mindig volt és mindig lesz mindenütt. Az ember világában a gyermek új kezdet, lehetőségek csokra, és szeretjük, mert szerethető. Szeretni pedig nagyobb szükség, mint szeretve lenni.

Michelangelo: DávidBennünket azonban másféle szükség tett a gyermeknevelés hívatásos szereplőivé. Mi pedagógusok illetményért dolgozunk, túlórapénzért, ügyeleti díjért, hosszabb szabadságért, nem azért, hogy munkában éljük ki szeretetre képességünket. Engem 1977-ben – nyílván nem egyedül –a lakáshiány vetett a kisterenyei gyermekotthonba. Mondhatnám persze, hogy azért lettem tanár és nevelő, mert szeretem a gyerekeket, de számomra ez igaz voltában sem volt elégséges pályaválasztási indok. A gyermekszeretet különben sem helyettesíti a szaktudást. Vannak, akik arra gondolnak: valahogy őket is felnevelték és mennyire tökéletesek lettek, ezért azt és úgy tesznek és viselkednek, ahogy öregapjáék tették. Vannak, akik arra esküsznek, hogy a falusi tilinkós zenéje versenyre kelhet Horgas Eszter fuvolaművészével, vagy a fafaragó különb Michelangelonál. Én nem hiszem. Mindenkinek a maga helyén kell törekednie a többre, a jobbra. Nevelőként, szülőként le kell hántani a kőről, a kőkorszaki módszerekről a felesleget, s ezen közben – de nem a szaktudás ellenében – a ránk bízottakat lehet szeretni. Bár megy az magától is!

Ilyesmi a világért sem jutott eszünkbe, amikor az első kis krampuszok kisorjáztak a Roburra hasonlító, de szovjet gyártmányú autóbuszból. A kisebb fiúk többsége Felsőpetényből, a nagyobbacskák Horpácsról érkeztek. A legnagyobbak talán a GYIVI átmeneti otthonából, a lányok ki tudja honnan. Senki nem tájékoztatott erről bennünket, elvégre beosztásunk szerint az állampolgárgyár futószalagja mellé állított betanított munkások voltunk, 8 általánossal, érettségivel, féldiplomával vagy tán egésszel is.

Ott várakoztunk a főbejáratnál – nevelők és konyhások, takarítók és szaki bácsik – a kis lakókra, kiadós kíváncsisággal és tele jóindulattal. De ha valaki egyik-másik jövevény felé lépett, az hátra hőkölt és feje elé kapta a kezét a simogatás elől. Magam – nem lévén babusgatós-lerohanós fajta – nem vettem volna észre ezt, ha a Soponyáról idekerült pszicho-pedagógus nem figyelmeztet: – Ütéshez szoktak, vigyázzatok! –

Ütés, verés már megint! Hiszen a legjobb családban is előfordult akkoriban. A hirtelen mozdulat pedig ütleg nélkül is kiváltja mindenkiből a védekező reflexet, nemcsak a kicsikből, ha figyelmeztetés nélkül föléjük tornyosul valaki. No de a pszicho-pedagógia, az mégis csak pszicho-pedagógia, a dunaújvárosi kohász egyetemmel együtt. Minden esetre azok a kollégák, akik a gyerekekkel együtt érkeztek az említett helyekről dolgozni, egyáltalán nem tűntek durva, szadista embernek. Családias légkört hoztak magukkal.

– Tan’bá, helyes vagyok? – mosolygott fel egyik-másik fiúcska, talán nem is a választ várva. Az én kiskoromban ilyesmit fiúgyerek nem kérdezett, mert reá hasonlót nem mondtak. Meg is lepődtem erősen, s bólogató hümmögéssel adtam a beleegyezést. Hiszen a közelmúltban is, amikor egykori nagykamasz-mivoltomat jellemezték ezzel, zavarba jöttem. A kisterenyei gyerekek korábbi, jóval kisebb otthonaiban nők lehettek nemcsak a konyhások, takarítók, de az óvodás otthonban a nevelők is. A szakképzetlen, falujukhoz kötött asszonyok tovább maradtak a gyerekek életében, mint a magamfajta jövő-menő tanár. Ők gátlások nélkül kimondták: – Helyes gyerek vagy, kisfiam! –

Csupán a tudomásulvételt, az elfogadást, a személyre szóló figyelmet akarták ezek a fiúk, akár mi mind, ifjak és vének. A csapatban elvegyülés védelméből a személyes kiválást óhajtották, amelyet a blogvilágban is nap, mint nap tapasztalunk. Az internet anonim avatarjai mögül elő-elő bukkan a vágy: végy észre, olvass, reagálj, ismerj meg! A mérték persze különböző: van, aki naponta háromszor jön, valaki szól is, ha kevés az olvasó, másoknak minden kommentje saját csalhatatlan elveit hirdeti a bejegyzéssel való egyeztetési hajlandóság nélkül. Van, aki előcenzúráz, lemocskol, töröl. Van, aki csak „igét hirdet”, nem enged + és – jelet, hozzászólást. Marad az egó.

A kisterenyei srácok többek voltak ennél. Nagyon vágytak szeretve lenni, de ők odaadták a bizalmat, a ragaszkodást, a szeretetet az erre méltatlan számára is.

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr638265746

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

14742 2012.07.08. 15:23:51

Rövid ideig dolgoztam 0-3 éves korú állami gondozott gyerekek között. Már ebben az igen zsenge életkorban is tapasztalható a szeretetre, odafigyelésre való törekvésük. A maguk eszközével mindent elkövetnek, hogy felhívják magukra a figyelmet. Nagyon tetszik az írásod, aminek legfőbb oka, hogy nem "légből kapott".:)))

60145 2012.07.08. 15:36:21

1. purim :)

60145 2012.07.08. 15:37:47

2. lehar : Valóban nem légből kapott. Tartozom ezzel azoknak, akikről szól!

11692 2012.07.08. 19:00:11

Bizonyos okok miatt magam is évekig jártam a Csalogány utcai otthonba, ahol - főleg a kisebb gyerekek - bárkihez, idegenhez törleszkedtek, és szeretetet koldultak a korrekt gondozás, ellátás ellenére is... szeretsz, kérdezték, és megszakadó szívvel kellett őket minden egyes alkalommal otthagyni... (Fenti kérdést magam is feltettem az óvónéninek, kérdeztem, milyen az arcom, s ő azt felelte, mint egy uborka...több mint 50 év nem volt elegendő a felejtéshez...) Tudom, hogy a pedagógus is ,(ahogy a szülő is) esendő, nincsenek vasból az idegei mégis remélem, hogy ilyen nem gyógyuló emlék nem sok esik munkálkodásuk alatt, ill. jut annyi gondoskodó szeretet, ami ellensúlyoz némileg...:)

60145 2012.07.08. 19:25:05

5. Évalajos : Az ottani gyerekek is olyanok, mint a többiek, csupán a helyzetük más. Nagyon más. Nem tudom, csak gondolom, hogy a nevelőszülőnél megnyugtatóbb a sorsuk. Ami a címbeli kérdést illeti, egy kislánytól természetes, de az óvónőtől vagy a szülőtől ez a válasz csak akkor az, ha belőle az ellenkezője értendő ki. Az akaratlan bántás lelkiismeret furdalást okoz, nem vagyok mentes tőle :(

282405 2012.07.08. 20:34:50

Kedvelem az írásait, mert mindig új emlékeket idéznek fel. Talán akkoriban neveltként igyekeztem megfelelni az elvárásoknak, hogy ne kerüljek bajba, és talán nem akartam látni bizonyos dolgokat. Néhány nem kis kokit kiosztott egy nevelőNŐ (ezt nem véletlenül írtam így) a rendetlenkedő fiúknak, de soha nem gondoltam és nem is hallottam, hogy komolyabb esetek is voltak.. Pedig nagyon is úgy fest, hogy voltak. Sajnálom azokat a gyerekeket, akik elszenvedői voltak a megaláztatásnak és bántalmazásnak! Én sok mindent tanultam ott, K.terenyén, nevelőktől és kis lakóktól egyaránt, amit most felnőttként továbbadhatok a saját gyermekeimnek és elmondhatok a barátaimnak. kollégáimnak.

11815 2012.07.08. 20:58:33

Atlaszom, Kedves! Nagyon szeretem ahogy írsz! Szeretetre vágyunk mind, minden élő. Még a növény is hálás érte... :) Apukám dolgozott nevelőintézetben egy ideig. Ma is mesél róla néha.

60145 2012.07.08. 21:02:10

Kedves Fázier, ez ma a legfontosabb komment! Akkoriban a családok többségében is megesett, hogy a gyereket csúfolták, megszégyenítették, megalázták. Mai szemmel ez nem mentség. Nagyon örülök minden kiegészítésnek, kiigazításnak, vitának - hiszen én csak az első két tanévet töltöttem Kisterenyén. Akkor a kisfiúknál egy nevelőre emlékszem, talán ő az, aki Maga szerint NŐ létére nem éppen nőként viselkedett. Bentlakó volt, egyedül élt, magas, vékony, erős dohányos. A neve... Ellenben jó olvasni a pozitív emlékekről, talán magam is sort kerítek még rájuk.

60145 2012.07.08. 21:06:47

8. Ma chere Babette, de rég láttalak erre! József Attilával kellene felelnem, de a hőség...!

raptor 2012.07.08. 23:20:06

Sálom kedves elftársak. (A spam törölve! Atlasz.)

282406 2012.07.08. 23:39:30

Ha jól emlékszem a lányok egy része Egerből, a nagyobb fiuk közül egy néhányan (12-14 évesek) Erdőtarcsáról érkeztünk. Meg kell állapítanom hogy szemléletes és hiteles a cikk minden sora. Izgatottan várom a következő részt. Elveszettnek hitt identitásomat hátha megtalálom. " A neve...." Egy paradoxon ragadványneve van az illetőnek. Furcsa de Maminak neveztük Őt. Így már minden "beavatott" tudja hogy kiről van szó. Kedves Atlasz , sok sikert a folytatáshoz. Ön egy igazán nagyszerű EMBER.

282406 2012.07.08. 23:44:38

Raptor ez valószínűleg mellé ment. Hogy jön ez a förmedvény a cikkhez?

60145 2012.07.09. 05:08:58

13. Emeritus : De jó volna, ha tudnék segíteni! Talán mások is érkeznek még! Minden Kisterenyéről jövő hozzászólás aranyat ér! De ez a "raptor" nem az a derék blogger, akit szeretünk, egyszerűen egy sunyi szemétgyártó. Jön és kitakarítjuk. Így megy ez! Köszönöm, Emeritus!

210560 2012.07.09. 07:01:06

szia Atlasz :) Remek és elgondolkodtató írásodból kiemelném: .."A gyermekszeretet különben sem helyettesíti a szaktudást." Hozzátenném: ...és viszont. Ugyanis a szaktudás sem ér semmit a pedagógiában (sem), ha hiányzik a hozzáadandó gyermekszeretet, emberszeretet. Igaz....néhány mondattal lejjebb - mintegy zárszónak vélem a gondolathoz- .." Bár megy ez magától is..." Nos kedves Atlasz....sajnos nem mindenkinek megy magától...és igazán hálás lehet a növendék, ha a tanáráról a téma szóba sem kerül, hiszen : " megy ez magától is"....azaz észre sem kell vennie a különbségeket :)) Vagy a másik nagyon fontos megjegyzésed: "Mindenkinek a maga helyén kell törekednie a többre, a jobbra..." Ehhez semmit sem szabad hozzáfűznöm. Úgy gondolom. Atlasz...köszönöm a szép, tartalmas gondolatokat...Amikor írásodat olvasom, reggel van...Igazán jól jött a napi induláshoz :)) Üdvözöllek Fanny

60145 2012.07.09. 07:32:13

15. Fannyvár: Már hiányzott a célzásaim, rejtett szándékaim megfejtője! Jó hogy itt vagy! Induljon még szebben a napod! Megy ez magától is, mert ahogy Heller Ágnes mondja: Iszonyatos a kísértés a jóra!

12635 2012.07.09. 14:47:14

Atlasz +++, mint mindig! Én is dolgoztam napköziotthonos iskolában, olyanban, ahol naponta jártak ugyan haza, de sokáig voltak a gyerekek, sokat csak este vittek haza. Kicsik között, szinte minden osztályban volt, aki kiválasztott, hogy szeressem Őt jobban... "Mi pedagógusok illetményért dolgozunk, túlórapénzért, ügyeleti díjért, hosszabb szabadságért, nem azért, hogy munkában éljük ki szeretetre képességünket." - tudod Te is, hogy ez azért ritkán igaz, a gyerekek szeretete nélkül azért képtelen valaki egy életen át pedagógus lenni...

Fortuna József 2012.07.09. 15:23:43

Érdekes megvilágításban szemlélhetem azokat a dolgokat ami tulajdon képen engem is érintett és elmélkedésre késztetett ezek a sorsok. érdekes,annál is inkább,mert mint közvetlen szereplő,sosem gondolkodtam el ezeken a dolgokon,hogy lehetett volna másképp is... Azért sem ,mert amióta az eszemet tudtam,bent nevelkedtem nevelő otthonokban és végállomásként Kisterenyén ahol az általános iskolát befejezve kerültem a Nagybátonyi kollégiumba és az egybekötött ipari szakmunkásképző intézetbe. ahogy vissza emlékszem,voltak olyan napok,pillanatok amikor gyerek és felnőtt nevelők között vibrált a levegő... Isten tudja mi okból,de tisztán érezhető volt a (borús) hangulat. ezekre a napokra nem szívesen emlékszem vissza,mert bár kimondatlanul is,de tudtuk ,hogy bizonyos lemondásokkal jártak azok a napok! "ott" már nagy fiú lévén amikor már csaja volt a nagy srácoknak,emlékszem,hogy a zsibongó(ez közös társalgó volt)összekötő folyosóján ,sorban falra dőlve a szerelmesek,búcsúzáskor csókolóztunk ki-ki a csajával és bizony néha elhúzódott ami szintén egy szabály megszegésével járt..... Történt egy ilyen alkalommal,hogy este 7 óra után mentem fel a körletbe és ahogy a lengőajtókon bementem,szemben találtam magam a nevelővel.(Magyar Antallal) Tudtam,hogy 2-3 percet késtem és a meglepetéstől tágra nyílt szemekkel néztem rá és annyi időm sem volt,hogy kitaláljak valami magyarázatot késésem okára.abban a pillanatban kaptam tőle egy iszonyatos nagy pofont,hogy még egy picit meg is emelkedtem a földtől és a másikat a fal adta! az arcomat a két tenyerembe borítva fogtam és álltam szó nélkül a nevelő előtt ,aki szigorú hangon csak ennyit mondott - megmondtam,hogy nincs késés.... Az arcom két kezembe temetve hangtalanul vártam ,mikor megy el előlem,hogy mehessek azt esti teendők elvégzésére..

60145 2012.07.09. 18:15:08

17. gordius : Felül értékelsz, mint mindig, de ez jobb, mint a fordítottja! Igyekszem tárgyilagosan, tisztességesen írni. Az ember hajlamos az önfényezésre, ezért néha inkább ridegebbre váltok ;)

60145 2012.07.09. 18:26:04

18. Fortuna József : Én is nagy érdeklődéssel olvasom a "másik oldal" emlékeit, nézeteit, ezért örülök az ezzel most már háromra gyarapodott kisterenyei hozzászólásnak! Sajnos a családban is van olyan, hogy bármilyen, a felnőtt által máshol elszenvedett konfliktus végén a kisebben csattan az ostor, az asszonyon, a gyereken. Az a gyenge ember, aki adja! Egy bejegyzés érik a fejemben, amely arról szól, miért nem segítettem egy pótvizsgázón egyszer... Megtehettem volna. De előbb a terenyei emlékek sorjáznak. Magyar Antal pofonján meglepődtem, erről az oldaláról nem ismertem!