A gyermek érkezése a legszebb emberi szimbólum.
A gyermek érkezése a legszebb emberi szimbólum.
Még Isten e világra jövetelét is csak gyermekké születéssel tudják a hívők elképzelni, pedig ő mindig volt és mindig lesz mindenütt. Az ember világában a gyermek új kezdet, lehetőségek csokra, és szeretjük, mert szerethető. Szeretni pedig nagyobb szükség, mint szeretve lenni.
Bennünket azonban másféle szükség tett a gyermeknevelés hívatásos szereplőivé. Mi pedagógusok illetményért dolgozunk, túlórapénzért, ügyeleti díjért, hosszabb szabadságért, nem azért, hogy munkában éljük ki szeretetre képességünket. Engem 1977-ben – nyílván nem egyedül –a lakáshiány vetett a kisterenyei gyermekotthonba. Mondhatnám persze, hogy azért lettem tanár és nevelő, mert szeretem a gyerekeket, de számomra ez igaz voltában sem volt elégséges pályaválasztási indok. A gyermekszeretet különben sem helyettesíti a szaktudást. Vannak, akik arra gondolnak: valahogy őket is felnevelték és mennyire tökéletesek lettek, ezért azt és úgy tesznek és viselkednek, ahogy öregapjáék tették. Vannak, akik arra esküsznek, hogy a falusi tilinkós zenéje versenyre kelhet Horgas Eszter fuvolaművészével, vagy a fafaragó különb Michelangelonál. Én nem hiszem. Mindenkinek a maga helyén kell törekednie a többre, a jobbra. Nevelőként, szülőként le kell hántani a kőről, a kőkorszaki módszerekről a felesleget, s ezen közben – de nem a szaktudás ellenében – a ránk bízottakat lehet szeretni. Bár megy az magától is!
Ilyesmi a világért sem jutott eszünkbe, amikor az első kis krampuszok kisorjáztak a Roburra hasonlító, de szovjet gyártmányú autóbuszból. A kisebb fiúk többsége Felsőpetényből, a nagyobbacskák Horpácsról érkeztek. A legnagyobbak talán a GYIVI átmeneti otthonából, a lányok ki tudja honnan. Senki nem tájékoztatott erről bennünket, elvégre beosztásunk szerint az állampolgárgyár futószalagja mellé állított betanított munkások voltunk, 8 általánossal, érettségivel, féldiplomával vagy tán egésszel is.
Ott várakoztunk a főbejáratnál – nevelők és konyhások, takarítók és szaki bácsik – a kis lakókra, kiadós kíváncsisággal és tele jóindulattal. De ha valaki egyik-másik jövevény felé lépett, az hátra hőkölt és feje elé kapta a kezét a simogatás elől. Magam – nem lévén babusgatós-lerohanós fajta – nem vettem volna észre ezt, ha a Soponyáról idekerült pszicho-pedagógus nem figyelmeztet: – Ütéshez szoktak, vigyázzatok! –
Ütés, verés már megint! Hiszen a legjobb családban is előfordult akkoriban. A hirtelen mozdulat pedig ütleg nélkül is kiváltja mindenkiből a védekező reflexet, nemcsak a kicsikből, ha figyelmeztetés nélkül föléjük tornyosul valaki. No de a pszicho-pedagógia, az mégis csak pszicho-pedagógia, a dunaújvárosi kohász egyetemmel együtt. Minden esetre azok a kollégák, akik a gyerekekkel együtt érkeztek az említett helyekről dolgozni, egyáltalán nem tűntek durva, szadista embernek. Családias légkört hoztak magukkal.
– Tan’bá, helyes vagyok? – mosolygott fel egyik-másik fiúcska, talán nem is a választ várva. Az én kiskoromban ilyesmit fiúgyerek nem kérdezett, mert reá hasonlót nem mondtak. Meg is lepődtem erősen, s bólogató hümmögéssel adtam a beleegyezést. Hiszen a közelmúltban is, amikor egykori nagykamasz-mivoltomat jellemezték ezzel, zavarba jöttem. A kisterenyei gyerekek korábbi, jóval kisebb otthonaiban nők lehettek nemcsak a konyhások, takarítók, de az óvodás otthonban a nevelők is. A szakképzetlen, falujukhoz kötött asszonyok tovább maradtak a gyerekek életében, mint a magamfajta jövő-menő tanár. Ők gátlások nélkül kimondták: – Helyes gyerek vagy, kisfiam! –
Csupán a tudomásulvételt, az elfogadást, a személyre szóló figyelmet akarták ezek a fiúk, akár mi mind, ifjak és vének. A csapatban elvegyülés védelméből a személyes kiválást óhajtották, amelyet a blogvilágban is nap, mint nap tapasztalunk. Az internet anonim avatarjai mögül elő-elő bukkan a vágy: végy észre, olvass, reagálj, ismerj meg! A mérték persze különböző: van, aki naponta háromszor jön, valaki szól is, ha kevés az olvasó, másoknak minden kommentje saját csalhatatlan elveit hirdeti a bejegyzéssel való egyeztetési hajlandóság nélkül. Van, aki előcenzúráz, lemocskol, töröl. Van, aki csak „igét hirdet”, nem enged + és – jelet, hozzászólást. Marad az egó.
A kisterenyei srácok többek voltak ennél. Nagyon vágytak szeretve lenni, de ők odaadták a bizalmat, a ragaszkodást, a szeretetet az erre méltatlan számára is.
