… mely Kisterenyén, a Salgótarján-Somoskőújfalu felé tartó 21-es úttól nyugatra, a domboldalban épült fel.
… mely Kisterenyén, a Salgótarján-Somoskőújfalu felé tartó 21-es úttól nyugatra, a domboldalban épült fel.
Rajta túl a dombtetőkön gabonát arattak nyaranta a kombájnok, az utcának még neve sem volt akkor. Később kapta Makarenkóét. Nem kizárt – ilyen világban élünk –, hogy hamarosan átkeresztelik, mondjuk Nemzeti Makarenkóvá, hiszen szezonja van a keresztelésnek és a nemzetnek, épp úgy, ahogy a mi időkben a nagy szovjet példaképeket felidéző névadások folytak. Távol Moszkvától, de Kis-Moszkvához, Salgótarjánhoz annál közelebb.
A gyermekvédelem szocialista nagyberuházásaként 1977-ben elkészült és berendezett kisterenyei intézmény valóban otthonává válhatott azoknak az elhagyott vagy magukra maradt gyerekeknek, akik ide költözhettek. Ha tárgyilagosan rekonstruálom a viszonyokat, jó helyre kerültek a kis lakók, s az ellátásra sem lehetett komoly panasz. A hozzám több mint harminc év után eljutott szórványos visszaemlékezések őszintén derűsek, nyilvánvalóan minden érdek nélkül.
Az ifjúkori nosztalgiákat azonban nem támogatja egyetlen korabeli fotó sem az épületről. Az interneten sem találtam, sőt, a vele szemben később emelt iskoláról is alig. Saját felvételem sincsen: ilyesmire nem pazarolta az ember a 36 kockás negatívot vagy színes diapozitívet, s ha mégis készültek ilyen felvételek, azok, mint a családi album számára érdektelenek – elkallódtak. A szolgálati lakás erkélyén, egy sámlin álló Zsoltika mögött a lányok szárnyának külső lépcsőháza látszik, távolabb pedig a konyha, ebédlő teteje. A többit csak elmesélni tudom, azt is ugyanilyen határozatlanul.
A névtelen utcára néző főépület bejárata mögötti térből egy összekötő folyosó indult. Innen jobbra nyílt az igazgatósági-adminisztratív szárny. E fölött az első emeleten helyezkedett el az ebédlő. Hozzá saját konyha csatlakozott. A dombos terep tette lehetővé, hogy az utóbbi gazdasági bejáratát és a kazánházat a belső udvar szintjéről is megközelíthették a szállítók. Egy szinttel feljebb és a konyhától beljebb, a folyosó felé nyíló ebédlő belső bejárata az emeleten volt. A konyha és az ebédlő közel háromszáz embert szolgált ki, s ebbe a létszámba több, mint kétszáz gyermek és fiatal tartozott.
A fiúk épületszárnya a széles közlekedőfolyosóról, a zsibongóból balra nyílott, földszintjén a klubszobával. [A képen az udvar felől fordítva: A zsibongó tetejétől balra a lány-szárny, jobbra a fiúké, immár fedett külső lépcsőkkel. Jobbra a szélen az egykori tornaterem fala látszik] Úgy emlékszem, hogy e szárnynak a középső, saját lépcsőházán túli földszinti részébe kerültek a legkisebb fiúk, az alsó tagozatosok, akik között akadt 14 év körüli is. Nevelőjük Partos Gábor lehetett, vagy Mester Magdolna, esetleg váltásban mindketten. A kicsik két nevelőjét gyermekfelügyelő is segítette. Ebbe a beosztásba pedagógus végzettséggel nem rendelkezőket vettek fel, feladatuk inkább a gondozás, gondoskodás volt, mint a hivatásszerű nevelés.
A klubszoba fölött az első emeleten az én csoportom lakott, 1977-ben ötödikesek. Nevelőtársam Novotny István. Velünk szemben, a lépcsőház másik oldalára a hatodik-hetedikesek, Nagy Lajos erdőtarcsai nevelő fiai kerültek, a váltó nevelő nevére nem emlékszem. A második emeleten mindkét szárnyban idősebb fiúk laktak, az egyik társaságot induláskor Süli János vezette. A két emeleti közül valamelyik csoporttal a pásztói Pádár Zoltán foglalkozott. A fiatal házasként bentlakó Bocsi László valószínűleg a második emeleti csoportok egyikéhez kapott beosztást. Itt az emlékezetem hiányos, mert összesen négy szintre emlékszem, és két fiú csoport lakott legfölül is, a harmadik emeleten.
Két évig nem volt szabad még a szekrényeken belül sem képet, posztert elhelyezni!
A lakókörletek megfeleltek a szocialista egyenlőség eszményének. Egy tanulószoba és négy háló nyílott a folyosók egyik oldalán. A hálókban hat ágyneműtartós heverő, mögöttük falvédő, polc. Tartozott ide éjjeliszekrény és stoki. A tágas tanulószobában mind a huszonnégy gyereknek jutott egy nem túl nagy, de önálló tanulóasztal, felnyitható tetővel. Ami tanszer nem fért ebbe, azt a tanulószoba folyosó felőli, a nagy ablakokkal ellentétes falának beépített szekrényeibe lehetett helyezni. A hálókból kilépve jobbra-balra szintén beépített szekrények sorakoztak egymás mellett, alul akasztós, felül polcos résszel. A folyosó végén ki lehetett látni a külső, fedetlen lépcsőházra, mivel itt is, mint a szárny-közepi belső előtt, nagy, kétszárnyú üvegajtó határolta a teret. Tűzriadóra csak egyre emlékszem, rögvest szólok is róla, de arra nem, hogy a külső lépcsőházba nyíló ajtó, vagyis a menekülő útvonal kulcsa nálunk lett volna.
Hátul a lépcsőházra nyíló ajtó, balra az első háló, jobbra a nevelői szoba ajtaja.
A lakószárny folyosóján, a hálókkal ellentétes oldalon nevelői szoba vizesblokkal, majd a gyerekek közös mosdója, az abból nyíló zuhanyozó következett, meg a WC. Mintha valamiféle, a folyosóról nyíló raktár-helyiség is lett volna itt, de ebben már nem vagyok biztos. Mit is tároltunk volna benne? Persze volt néhány közös holmink.
A földszinti összekötő közlekedő folyosóról középtájon jobbra nyílt a könyvtár, Novotny Istvánné Györgyike magyar-orosz szakos tanárnő kezelte. Ezután jobbra a lányok szárnya következett, földszintjén a klubszobával, azon túl az egészségügyi részleggel. E kettő fölött ugyanúgy helyezkedtek el lányok folyosói-szobái, mint a fiúkéi. A lány-szárnyhoz képest még távolabb, de már balra a meglehetős méretű tornaterem csatlakozott az épületegyütteshez.
A zsibongó mindkét végén kiléphettünk az épületből: a tornaterem mellett az udvarra, az ellenkező irányban a főbejáraton keresztül pedig az előkertbe. Itt, a főbejárattal a szemben, az utca másik oldalán épült egy iskola. Ez tette lehetővé, hogy – még az építés fázisában – hozzájáruljanak neveltjeink az Úttörőszövetség Őrizzük a lángot! mozgalmához. Két-három kisfiú játszadozás közben felgyújtott egy sufnit odaát. Az emeleti nevelői szobában hallottam, hogy valaki az épületben kitartóan énekelget: Fekete felhő, fekete felhő, s addig-addig ismételgette, míg felnéztem és észrevettem az udvarunk fölött gomolygó füstöt. Leszaladtam a nevelőotthon elé, ahol egyre többen bámultunk, tanácstalanul, szinte bénultan, mígnem Kókai Lajos gondnok a helyéről elővette és szakszerűen csatlakoztatta a csövet, s használatba vette a nevelőotthon kapujához telepített tűzcsapot.
Számtalan kritika érheti a tervezést, a berendezést, elsősorban a tekintetben, hogy az egész kaszárnyát ugyanennyi pénzből otthonosabbá, emberségesebbé lehetett volna tenni, de az bizonyos, hogy „pártunk és kormányunk” jóval többet áldozott az otthoni elhelyezésre szoruló gyerekekre, mint mostanság pártjaink és kormányaink. A nevelőotthonok megszűntek, a gyerekeket gondját nevelőszülők vették le az állam „válláról”. A kincstár jól járt, valószínűleg a gyerekek és a nevelőszülők is.
Az intézmény nagyjából harmincfős autóbuszán kívül rendelkezett egy kis Barkas-szal, ezért két gépkocsivezetőnk volt, a varrodában az igazgató felesége sem csak egyedül dolgozott – ellentétben a főállású, megyei káder kertésszel. Ő gondozta a telek előterében a gyepet, ültetett ezt-azt hátra fel, a bitumenes sportpálya és a játszótér környékére is. A karbantartók egyikének fusi munkája, a Kós Károly metszetek kerete és üvegezése lakásomban máig megvan, s emlékszem, hogyan kacsintottak a szaki bácsik az új, de hamar kapupánt-csavaros beavatkozást kívánó heverőnk láttán…
A nem pedagógus kollégákról csak jó benyomásokat őrzök. Biztos vagyok benne, hogy gyerekeink közül számosaknak fűződik jó emlékük a varrodában, a műhelyekben dolgozókhoz, némelyiküket a sofőr jóindulata indított a szerelői pálya, az autóvezetés, netán harckocsi-vezetés felé. Az iskolákban sem közömbös, hogy milyen habitusú ember takarít, hát még az egész életkeretet nyújtó otthonban! Erről is, másról is igazán az egykori növendékek illetékesek nyilatkozni!
Utóirat: hozzászólásaik és 2012.09.08-i tapasztalatok alapján a szöveget javítottam, képeket illesztettem be.