Elmesélem, mi történt velem...
Elmesélem, mi történt velem...
Gyerekkoromban gyógypedagógiai növendékek lehettek, akiket 1957 előtt Kisújszálláson mindig kettes sorban, szürkéskék formaruhában lehetett látni. Budán a kaffkások – lányok lévén – nem velünk jártak suliba. Az intézet kaffogó neve semmit nem jelentett számomra, sajnáltam őket, hogy ilyet kell viselniük. No meg az egyenruhát, a zárt alakzatban hazavonuláskor a Városmajor utcai iskolától az Acsády Ignác utcabeli, egy saroknyira lévő otthonukba. Idővel persze megtudtam egyet s mást a névadóról, a húgom kaffkás barátnőjétől is érkeztek információk. Mindet elnyomta az a hír, hogy szegénykét az édesanyja akaratából amerikai ortodox zsidóhoz közvetítették feleségül, s az ottani szokatlan életvitel igencsak megviselte. De nem a Kaffka, nem az intézet. Arra az egyenruhán kívül panasz nem volt.
1977-ben Kisterenyén a fiúk személyes ruházata épp olyan változatos, mint az üzletek kínálatáé. Divat? Ez fel sem merült bennem, hiszen egy-két kivételtől eltekintve életem folyamán én sem a divat alapján öltöztem, hanem szükség szerint. Ha nem találtunk az újonnan jövők számára a nevelőotthon raktárában méretes ruhát, a helybeli boltban, de akár más városban is vásároltunk. Ezért mentünk például a Zsukkal egy juhász ránk maradt, meglehetősen zárkózott, vad fiókái társaságában – a szemük bicska, a szavuk ritka – Gyöngyösre. Mert formaruháról Kisterenyén szó sem esett. A méretekről sem…
Egy alkalommal a kisfiúkhoz osztottak be vasárnapi ügyeletbe. Nem számított a heti rendes munkaidőbe. Pihenőnapon a szokottnál hosszabb ideig több gyerekre kellett vigyázni – fele pénzért. E tekintetben az orvosokéval azonos volt a szocialista kizsákmányolás.
A feladat nehezét az jelentette, hogy alig ismertem az alsós fiúkat, s valamivel le kellett kötnöm őket. A gyerek nem hazudik. Mikor unatkozik, nem képes jó magatartást szimulálni. Ha nekik való film ment vasárnap délelőtt a faluban, akkor moziba indultunk, az két és fél óra kettes oszlopban oda-vissza. Valamivel hosszabb és kínosabb, ha a srácok csak úgy tudnak közlekedni, hogy közben elől egyik markukba kell gyűrjék a rajtuk igencsak lötyögő gátyót. Így aztán felcsaptam méretre igazító szabónak. Összébb varrtam vagy tucatnyi nadrág korcát, s útnak eredtünk. Való igaz, a varroda jogainak megsértéséért nem vontak felelősségre, de az öltöződéssel kapcsolatban akadt még gondom.
Talán egy év múlva, 1978 szeptemberében lehetett, amikor kiderült, hogy a nevelőotthonban induláskor nem alap felruházási norma szerint öltöztettük a gyerekeket, hanem abból az éves keretből, amelyet a meglévő ruhatár kiegészítésére, az elhasználódott, kinőtt, elveszett ruházat pótlására szántak. Nem csoda, hogy hamar lekopott róluk a cipő, a szandálok tönkrementek, az ingek, alsók lerongyolódtak. Uram bocsá’, a lerongyolódást tettem szóvá egy semmirevaló értekezleten. Szlivka Jánosné megyei hivatalnok a szemembe nézett, és rutinszerűen rám kente a gyalázatot. A főnökömét. Azért ugattak le, mert nem szóltam bele a nagyok dolgába. Az igazgatóéba, a gazdasági igazgatóéba, az otthonvezetőébe. Ugyan ki volt Tiszadobon igazgatóhelyettes 16 évig? Ki volt az, aki felelősség címén igazgatói fizetést, munkaidő-kedvezmény, teljes körű felhatalmazást kapott?
Fenyegetően rótt meg a felsőbbség, hiszen ez a beosztásomhoz tartozott, az infantilizáló hivatali fél-feudális alávetettséghez. Amikor rossz voltam gyerekkoromban, engem is azzal ijesztgettek, amit Kisterenyén az egyik konyhás néni címzett a gyerekének: – Ha nem fogadsz szót, beadlak az intézetbe! – most meg majdnem a fordítottjával fenyegettek.
A főnökeimnek lett volna feladata a technikai dolgozókban is tudatosítani, hogy a nevelőotthon nem intézet, mint az aszódi javító, amelyről érvek fogytán oly sokat hallottam srác koromban. Ide a gyerekek nem büntetésből jöttek! Nem formaruhában és nem az udvarban sétáltunk velük körbe-körbe. De abban biztos vagyok, hogy dicső igazgatóm maga sem értette, ha egyáltalán elgondolkozott rajta, miért kifogásoltam, hogy a nemzetközi gyermekévben is kettes sorokban meneteltetjük gyerekeinket az iskola és az otthon között, hogy szobájukban nem lehet a rendszeresített bútorokat átrendezni, hogy Szűcs Judith vagy Komár László, zenészek, sportolók poszterei nem lehetnek a zárkák, akarom mondani, az otthonuk falán. Az otthonban – és nem intézetben.
Azután leváltották Jancsit, az otthonvezetőt a főnöke helyett, aki őt pufferként magával hozta, az igazgató mégis megbukott. Mint hatodjára a KRESZ-tanfolyamon. Más lett a Jani. A környezet otthonosabb, barátságosabbá vált. De ezt nem vártam meg Kisterenyén.
Elmesélem, mi történt velem... Egy korabeli sláger, melyet oly sokszor hallgattunk: